Török Katalin: Szentendre és legendás festői. Memoárok, naplók, levelek, irodalmi feldolgozások, interjúk és műalkotások tükrében (Szentendre, 2013)

Telepen kívüliek a harmincas években

„Egy hétfői napon kezdődött a szabadságom: szombat délután már a HÉV zötyögtetett az alko­nyaié fényben a pomázi síkon át a szentendrei dombok és tornyok felé. Hiszen jártam én koráb­ban is Szentendrén, kamaszkori kirándulások, ifjúkori evezések idején, de csak a Duna-parti sétányát ismertem, vagy csak arra emlékeztem. Ahogy most az állomástól, kezemben a kofferrel, bekanyarodtam a főutcára, kezdtem észrevenni, hogy a parti villasor homlokzata mögött egy ódon vonulat húzódik, és amikor megálltam a Fő tér kö­zepén, az ikonos, bizáncias kereszt (mint később megtudtam, a pestiskereszt) mellett, a térbe tor­kolló, helyesebben belé kúszó és csurgó kis utcák között, úgy vettem észre, hogy ez a bizarr kőegy­veleg nem hasonlít semmiféle városhoz, amit akár képen vagy moziban láttam. De mennem kellett tovább a főutcán, ahogy Kassákné kioktatott, egé­szen az Orbán-keresztig, és onnan hegynek fordul­nom a Barackos úton. Szép, hosszú emelkedő [...] el is haladtam volna a Hertl-ház előtt, amely nem lát­szott az útról, ha ki nem szól a bokrok - vagy vala­milyen sövény? - mögül Kassákné hangja: - Pista! - Megfordultam, a házat még mindig eltakarták a lombok, de a kiskaput megláttam, beléptem rajta, és az előkertben ott állt Jolán, mintha csak engem várt volna. Hálásan hajoltam a kezére, de ő már tuszkolt is föl néhány lépcsőn a hosszú, keskeny, fatetős verandára, melynek sötétjéből hirtelen Éti ugrott a nyakamba, mintha csakugyan kislány vol­na. A háromhetes nélkülözés után alighanem hosz­­szabban szorítom magamhoz, ha egy ajtón ki nem lép a verandára Kassák is, nem a megszokott orosz ingben, hanem kihajtott nyakú fehérben. [...] Mire mi fölkeltünk és leültünk reggelizni, Kas­sák eltűnt már: egész délelőtt horgászott, a fölsze­relését is valahol odalent őrizték - egyenest onnan ment ebédelni Somiónéhoz, aki egy kifőzdét tartott a saját lakásában, a Fő tér meg a Duna-part között, a mozi mellett. Mi hárman meg naponta fölkere­kedtünk, és lesétáltunk ugyancsak Somló nénihez: Kassákkal is az ebédnél találkoztunk. Vaslépcsőn kellett fölmenni, és már az alján átható, fölhalmozó­dott bűz fogadta az embert, mivel nemcsak a kifőz­de ablakai nyíltak az első emeleti folyosóra, hanem az árnyékszékek is - Szentendre pedig akkor még teljességgel csatornázatlan volt. De Somló néni egy­szerű, jó és olcsó ebédet adott, és így többnyire jó társaság gyűlt az asztala köré, többek közt néhány kitűnő festő. Kassáknak nagy tekintélye volt a kö­rükben, ebéd után rendszerint valamelyikük bein­vitálta őt, illetve természetesen az egész családot a műterébe, a művésztelepre vagy az albérleti szo­bájába, megnézni az új képeit. Ilyenkor többször is megesett, hogy a családfő hozzám fordult és mint­egy jóváhagyásért, vagy inkább, hogy a maga részé­ről is kiterjessze rám a meghívást, azt kérdezte:- No, uram, bemegyünk? Én pedig élveztem ezt a családi előnyt: ezek a festői betekintések hozzátartoztak ennek az ég­ből pottyant nyaralásnak az örömeihez. Azt hi­szem, már sokkal régebben is észrevettem, hogy a képeket közvetlenebbül - mert gondolattalanab­­bul és szakmai szempontok, ismeretek fékező és közvetítő közege nélkül - tudom fölfogni, mint a verseket. De azt éppen ezeken a családi műterem­látogatásokon tudatosítottam, hogy voltaképpen már kezdem unni a csak szép verseket - abban a mértékben, ahogy a kortársi költészetben, köze­lebbről nemzedékem termésében szaporodtak a csak szép versek. És ennek az enyhe túltápláltság­­nak éppen az a jóleső elégtétel ébresztett a tudatá­ra, hogy képekre frissebb még az ínyem: beérem azzal - akkor még , ha egy tájkép vagy csendélet egyszerűen szép, mindegy is, hogyan. Aztán meg­szerettem a személyes érintkezést is a festőkkel: azt, hogy olyan egyszerű emberek. Ami korántsem jelenti, hogy műveletlenek: sokkal több festővel találkoztam; aki olvas, mint íróval, akit érdekel­nek a képek; és eggyel sem, aki olyan érzéketlen vagy fércízlésű szakbarbár, a testvérművészetek­ben olyan reménytelen analfabéta lett volna, mint az írók többsége. Magától értetődik, hogy Kassák nem számít bele ebbe a siralmas statisztikába: el­végre ő nemcsak író, hanem festő is. Neki, persze, voltak szempontjai. Kedvence Kmetty volt, ami nem is csoda: a szentendreiek közül ő mentett át legtöbbet a korai kubizmusból a harmincas évekbe. Aminthogy, ismerve Kassák ízlését, az sem csoda, hogy Derkovitsról543 három évvel azelőtt, már a halála után olyan lekicsinylőn irt a Nyugatban: az ő érett festészete a negációja, sőt, a negligációja volt mindennek, ami kubizmus és konstruktivizmus. Ámbár e képnézések során minduntalan tapasztaltam, hogy Kassák ízlése távolról sem olyan merev a festészetben, mint a költészetben: őszintén tudott méltányolni olyan stílusjelenségeket, amelyeknek irodalmi párhuza­maitól csak fintorgott volna - de hiszen az imént említett cikkében is nemcsak Kmettyvel, hanem Egryvel, Berény Róberttel544 545 és Bernáth Aurél­­laP45 szemben is elmarasztalja Derkovitsot. 543 Derkovits Gyula, festő (Szombathely, 1894 - Budapest, 1934) 544 Berény Róbert, festő (Budapest, 1887 - Budapest, 1953) 545 Bernáth Aurél, festő (Marcali, 1895 - Budapest, 1982) 114 SZENTENDRE ÉS LEGENDÁS FESTŐI

Next

/
Oldalképek
Tartalom