Wehner Tibor - Bodonyi Emőke (szerk.): Miafene. 40 éves a Szentendrei Vajda Lajos Stúdió (Szentendre, 2013)
WEHNER TIBOR MINDEN EGÉSZEN MÁS -MIAFENE A címbe foglalt állítás nem ef Zámbó István festőművész szállóigévé vált tételének - „minden ugyanaz másképpen” - parafrázisa vagy cáfolata: ténymegállapítás, amelynek érvényességét az idő lassú múlásával bekövetkezett radikális változások igazolják. 2013-ban, a közelmúlt tíz évére visszapillantó kiállítás megrendezése kapcsán a tévedések kockázata nélkül elsőként azt regisztrálhatjuk, hogy a Szentendrei Vajda Lajos Stúdió több mint negyven évet élt meg, és az újabb és újabb körülményekhez alkalmazkodva napjainkban is él és működik. Amiként rendkívül különösnek volt ítélhető az 1972-es szerveződése és az 1973-as létrejötte, a szocializmusnak nevezett formáció társadalmi, kulturális és művészetpolitikai viszonyai közötti tevékenysége, ugyanígy különösnek és kivételesnek minősíthető hosszú, töretlen fennállása is. A kilencvenes évek óta már természetes folyamat: kisebb-nagyobb csoportok, társaságok alakulnak és bomlanak fel, szerveződések jönnek létre és oszlanak szét - dokumentátor legyen a talpán, aki követni tudja a történetek fonalát. A Stúdió hajdani kitűnő költőképzőművész tagja, Csajka Gábor Cyprian még (már) 1980-ban, bizonyosságok és kétségek között egyensúlyozva fogalmazta meg a (régi) Mozgó Világ (1980(11)65.) hasábjain: „A szentendrei Vajda Lajos Stúdió idei kiállításai alapján megállapítható: a csoport mintha reneszánszát élné. Már az is elgondolkoztató, hogy - ellentétben a hatvanas évek végén s a hetvenes években létrejött hasonló képzőművészeti együttesekkel és műhelyekkel - léteznek még egyáltalán. Mivel a társaság fele hivatásossá vált, a fele viszont továbbra sem minősül annak, művészeti intézményrendszerünkbe kapcsolni a jelenlegi szokások és szabályok alapján szinte lehetetlen. Hogy - például a fenti okok miatt is - miért nem bomlott fel a Vajda Stúdió, az külön tanulmányt érdemelne. Összefoglalásként azt mondhatjuk: a kollektív értékképzés gyakorlata, illetve az alkotó egyén és a művészi kollektíva harmonikus kapcsolata adja az összetartozó erőt.” Természetesen a Stúdió megalakulásának, fennállásának negyvenedik évfordulóján is le kéne fektetnünk valamifajta, a Csajka Gábor Cypriánéhoz hasonló tézist, helyette azonban vélhetően tanulságosabb lesz az összetevők, a determináns tényezők számbavétele és vizsgálata. A Szentendrei Vajda Lajos Stúdió, mint művészeti szerveződés számára is két, egymással ellentétes berendezkedésű társadalmi rendszer, az 1989- 1990-es változásokig lezajlott két, az európai keleti blokkba ágyazódó szocialista évtized, és az azóta lepergett újabb húsz, demokratikus viszonyok között eltelt esztendő teremtett alkotói és működési feltételeket és körülményeket. Egy diktatórikus és egy demokratikus rendszer, amelyek normális működését egyaránt súlyos ellentmondások és abszurditások, gazdasági ellehetetlenülések és kiszolgáltatottságok, tradíció-hiányok, kapkodó, végig nem vitt folyamatok, szemléleti háborúskodások, tévedések és hazugságok, manipulációk, bulik akadályozták meg. Az 1970- es és 1980-as években fiatal, progresszív, lázadó művésznemzedék számára - az 1990-es években már középnemzedékként, sőt, a 2010-es években már nagy öregekként: közeledvén hetvenedik életévükhöz - nincs miért lázadni, mert egyébként sincsenek tiltások, s a progresszió szellemisége is megfoghatatlanná vált. Az avantgárd - illetve a maga idejében még avantgarde - művészet tulajdonképpen hivatalossá vált: nincs értelme az elkülönülésnek, a kiválásnak, a manifesztációnak, a konfrontációnak, a meghökkentésnek. A meghökkentés elvesztette hitelét és érvényességét: érdektelenné vált. És mindenki élcsapat. A társadalmi változásokkal párhuzamosan 6
