Wehner Tibor - Bodonyi Emőke (szerk.): Miafene. 40 éves a Szentendrei Vajda Lajos Stúdió (Szentendre, 2013)
kritikai visszhangot keltő tárlat, lent a főtéri Ferenczy Károly Múzeumban, ahol - többek között - Vajda Lajos hat alkotását állították ki. Két fontos székesfehérvári kiállítást is megemlítve, Vajda-műveket csak 1978-ban láthatott újra a szentendrei közönség, és így az 1964-ben megjelent Mándy Stefánia által írt kiskönyv nyújtott alapvető tájékozódási lehetőséget. A Vajda Lajos művészetére való hivatkozás mellett talán fontosabbak voltak olyan kevésbé ismert, de az erre fogékony értelmiségiek körében közkézen forgó irodalmi művek, mint például Matei Calinescu Zacharias Lichter élete és nézetei című, 1971-ben megjelent könyve, amely megerősítést nyújtott ef Zámbóék kozmikus kiterjesztésű, saját alapítású edwinista filozófiájához, vagy Helena Petrovna Blavatskaya orosz írónő, teozófus és Hamvas Béla írásai, valamint a Zen divatja, és minden más, ami a kívülálló létet és léttudatot eszmeileg is megerősíthette. Az alkotói tevékenységhez pedig kiváló hátteret nyújtott Szentendre, az egykor gazdag szerb kereskedőváros, amelynek emlékeit a filoxéravész következtében elszegényedett település lakói őrizték meg. A szerb parókián, a lakószobában például a visszaemlékezések szerint a hétköznapi tárgyak között állt Obrenovics Sándor szerb király kovácsoltvas ágya, és a városban lakók között éltek olyanok, akiknek felmenői az első magyar lóversenyen Széchenyi István páholyában ültek. A hasonlójellegű emlékek, töredékek, az ódon házak hétköznapi természetességgel vették körül a Duna-parti kisvárosban élőket. Az itt letelepedő művészek figyelmét pedig érdeklődésük, fogékonyságuk és művészeti ideájuk alapján más és más ragadta meg. Amíg az első honfoglalók, még a húszas években, topográfiai hűségű városképekkel reflektáltak a város lokális fény- és színviszonyaira, addig a húszas-harmincas évek fordulóján a hozzájuk csatlakozó alkotók már észrevették a házfalakkal övezett szűk utcák metafizikus hangulatát. Vajda és Korniss a konstruktív-szürrealista program jegyében módszeresen gyűjtött tárgyi és építészeti motívumokban és az azokból újraépített vizuális rendben látta meg a teljességet. Barcsay a környékbeli tájélmény dinamikus, erővonalas visszaadása után az architekturális környezetet analizálva alkotta meg geometriai arányrendszerbe szerkesztett képeit, és a nála fiatalabb Deim Pál jelszerű, emblematikus művészetével tudatosan kapcsolódott a szentendrei festészet klasszikus (Vajda, Barcsay) hagyományaihoz. A hatvanas évek végétől az addig csendes kisváros nyugalmát a fiatal vajdások szabadtéri akciókkal, rendhagyó tárlatokkal verték fel: a Duna vizében akvarellfestési akciót, a Dunaparton Képzőművészeti Táborozást, a parti iszapban szoborkiállítást szerveztek, és - többek között - MILYEN JÉGERZOKNIT HÚZZUNK A FEJÜNKRE KÁNIKULÁBAN? vagy A KÖZGAZDASÁGTUDOMÁNY ÉS SZÍNSKÁLA A NONFIGURATV FESTÉSZETBEN - címmel esti előadást hallgattak. A mindennapi életük és művészetük színterévé vált ez a rendezett és mégis kusza, de különleges bájjal megáldott kisváros, amelynek girbe-gurba utcáin taligát húzva járkáltak feliratos tábláikkal. A professzionális (hivatalos és avantgárd) művészeti élet szempontjából egyaránt periférikusnak tűnt a vajdások gyülekezete által képviselt, a kívülállóság pozícióját is felvevő amatőr képzőművészeti létezésmód. A VLS alkotóinak viszonya a professzionális avantgárd művészet képviselőihez pedig olyan lehetett, mint a „Három darab körte-formában” vagy az „Ernyedt prelűdök egy döglött kutya emlékére” című zongoradarabok szerzőjének, Eric Satienak barátjához, Debussyhez. Hasonlóan bírálták a koncerttermek hivatalos zenéjét, mégis Satie volt a különc, az életvitelben és a zenéjében is különutas, aki szerint a napi inspiráció „10 óra 23-tól 11 óra 47-ig tartott, és még barátját, 17
