Wehner Tibor - Bodonyi Emőke (szerk.): Miafene. 40 éves a Szentendrei Vajda Lajos Stúdió (Szentendre, 2013)
A VLS megalakulása az akkori kultúrpolitikai háttér ismerete nélkül nem igen érthető meg, és ha csak annyit jelzünk, hogyan történhetett meg, hogy ez a fiatal társaság egy olyan állandó helyiséghez juthatott, amely a kiállítások mellett közös műhelymunka helyszíneként is működhetett, akkor valamiféle rálátást nyerünk az akkori hatalom módszereire. Egy évvel a balatonboglári kápolnatárlatok betiltása előtt a szentendrei Péter Pál utcai pincehelyiség kiutalása azzal a bejáratott metódussal történhetett meg, amely a budapesti Fiatal Művészek Klubja esetében is bevált, miszerint az egy helyre koncentrált eseményeket jobban lehetett kontrollálni és megfigyelés alatt tartani. A fullasztó politikai és társadalmi légkör ellenére az, hogy a VLS megalapítása egybeesett a Szentendrén gyülekező művészjelöltek fiatalságával, a felnőtté válás időszakával, valamilyen esélyt nyújtotta arra, hogy az önmaguk által hitt eszményeket követve megtalálják az önkifejezés lehetőségét, amikor nagy elméletek születnek, és bár kezdenek kirajzolódni a köztük lévő különbözőségek, mégis a közös kapcsolódási pontok alakítsák tevékenységüket. Egy ilyen közös nevező alapján történt a névválasztás, a Vajda Lajos művészete iránti tisztelet és elkötelezettség alapján, még ha keveset is tudhattak róla, mivel képei kiállításokon nem szerepelhettek, bár a hatvanas évek elején egy-két rajzának reprodukciója néhány folyóiratban megjelent. A hagyományokkal kevésbé foglalkozó vajdások elhatározása jelzésértékű volt, miszerint nemcsak a magyar, de szorosabban véve a szentendrei progresszív művészetet jelölték meg tájékozódási pontnak, amellett, hogy Barcsay Jenőt is tisztelték, aki segítette és támogatta megmozdulásaikat. Szentendrei megjelenésük ugyanakkor egy időben történt néhány meghatározó, az idősebb generációhoz és egykor az Európai Iskolához tartozó művésznek - Korniss Dezső, Anna Margit, Bálint Endre - a művészeti közéletbe való visszatérésével, amelynek egyik fórumát a szentendrei kiállítások jelentették. Feltétezhetjük, hogy amikor a leendő vajdások először tették ki képeiket a szentendrei várfal falára, aligha foglalkoztak azzal, hogy a művészettörténészek között igen élénk vita folyt arról, hogy a szentendrei művészetet hogyan lehet definiálni. A Ferenczy Károly Múzeum az 1950-es évek második felétől kezdve évenkénti rendszerességgel mutatta be a szentendrei művészek munkásságát. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy parázs vita alakuljon ki akörül, hogy valójában ki tekinthető szentendrei művésznek. Az akkori művésztelepiek, akik közül többen Budapestről jártak ki, egyértelműen magukra vonatkoztatták a megnevezést, és nem tetszett nekik, hogy a városban élő alkotók másféle elbírálást kaptak. Amikor elcsitult a városlakó és telepi alkotók közötti ellentét, akkor Haulisch Lenke kiállításrendezése váltott ki értetlenséget, aki a szentendrei telep jubileumi kiállításába a történelmi megközelítés igényével többek között Ámos Imre-, Vajda Lajos-műveket is beemelt. Bár a telepiek felháborodása jogos volt, hiszen az 1963-as tárlat a kolónia fennállásának évfordulóját hirdette meg, mégis hozzátartozott ahhoz a jelenséghez, amelyet Konkoly Gyula igen szemléletesen írt le a VLS 2000-es antológiájában: „A felmentő csapatok, egy egész művészettörténész generáció az ötvenes évek végén a bölcsészkaron már készült a progresszív művészet rehabilitációjára és ezt a munkát a hatvanas években el is végezték” s tegyük hozzá, hogy ez a szentendrei művészetet is érintette. Az ebbe a folyamatba illő, az 1966-ban a Ferenczy Károly Múzeumban, Passuth Krisztina által rendezett Vajda Lajos emlékkiállítást bizonyára a leendő vajdások nem látták, bár amikor 1968-ban megrendezték a CSAVARGÓ-LÉT-TISZTASÁGÚ című kiállításukat a szentendrei Templomtéren, akkor már állt a Szentendrei festészet negyven éve című, nagy 16
