Wehner Tibor - Bodonyi Emőke (szerk.): Miafene. 40 éves a Szentendrei Vajda Lajos Stúdió (Szentendre, 2013)
SZKÁROSI ENDRE TÉRBEN ÁLLVA SZEMPONTOK A VAJDA LAJOS STÚDIÓ TÖRTÉNETI SZEREPÉNEK MEGÍTÉLÉSÉHEZ A hetvenes évek elejének Magyarországán két társtalan művészeti intézmény jelenítette meg és kezdte működtetni azt a kulturális látószöget és teret, amely a fennálló intézményi rend merev és elavult kánonjaival és kicsinyes kompromisszumaival a művészi alkotás szabadságát, szemléleti és műfaji nyitottságát helyezte szembe - továbbá, sokszor spontán módon, az európai lépték felvételének elodázhatatlan igényét. Mindkettő a hatvanas évek második felének új-avantgárd hagyományából táplálkozott: az egyik Galántai György balatonboglári kápolnaműterme, a másik az 1972-ben rajtoló Vajda Lajos Stúdió. Galántai tevékenysége formailag nem volt illegitim, de mindenképpen törvényen kívülinek számított - a Stúdió formailag a létező, állami kontroll alatt álló intézményrendszerben, de annak legszélén jött létre. Az állami és pártszervek számára az első pár évben talán az lehetett egy ideig az intézkedések vagy nem-intézkedések során zavarba hozó, hogy a két intézmény körül megjelenő művészeti megnyilatkozások, formák, eszközrendszerek szokatlannak számítottak az állami kultúra provinciális világában. A Nalaya-happening még a pánikreakció agresszivitását provokálta ki a rendőri szervekből - Balatonbogláron azonban az állandó kellemetlenkedés és fenyegetőzés ellenére sokáig nem találtak igazi fogást. A Vajda Lajos Stúdió pedig azáltal, hogy hivatalosan elfogadott szervezet lett, akkor szakmainak számító politikai irányítás felügyelete alá került, a közvetlen retorziók így háttérbe szorultak. Váratlanul érte a hatalom erre szakosított gépezetét az is, hogy ezeken a helyeken és ezekben a terekben egyfajta összművészeti, illetve művészetközi szemlélet kezdett megmutatkozni, a zene nem volt élesen elválasztható a színháztól, a képzőművészet a költészettől és így tovább. Külön döbbenetét okozott - mint azt szintén a Nalaya-happening rendőri kezelése mutatta - az akcióművészeti tér megnyílása, konkrétan a happening megjelenése Magyarországon. Erre nem hogy a rendőrség vagy a pártszervek, de még az elfogadott művészettörténeti intézmények sem voltak felkészülve. Ennek a konfliktusnak, illetve lassú legitimációs folyamatnak volt egy másik zavarba ejtő aspektusa is. Az avantgárd művészeti színtereken ugyanis olyan művészek is megjelentek, akik szakmájuk szerint professzionális festők vagy zenészek voltak, ám aktívan alakították a fentebb jelzett művészetközi zónákban zajló tevékenységet: műfajilag eleve aspecifikus happeningeket csináltak, zenészek installációkat készítettek, képzőművészek zenekarokat alakítottak. Márpedig a hivatalos intézményrendszer szemléleti horizontján az avantgárd a dilettantizmus folyományaként diszkreditálódott, az érett művészi professzionalitás jó esetben a modernig terjedhetett ebben az értékvilágban, így a képzett művészeknek a „dilettantizmus” felé nyitása váratlan fejlemény volt - egy ideig ezt úgy oldották meg, hogy az újavantgárdban jelentékeny szervezőszerepet betöltő művészekre azt mondták, „miért nem fest inkább’,’ „kár érte, milyen jó festő volt” Az egyébként íróként debütáló Erdély Miklósról például szívósan terjesztették, hogy dilettáns - mert képzőművészként, filmesként nem volt hivatalos képzettsége. A VLS-nek kitüntetett szerep jutott abban, hogy a későbbiekben alternatívnak definiálható művészeti tér Magyarországon kibontakozott. A Stúdió tagjai között hivatásos képzőművészek kerültek egy térbe radikális autodidaktákkal, 10
