Wehner Tibor - Bodonyi Emőke (szerk.): Miafene. 40 éves a Szentendrei Vajda Lajos Stúdió (Szentendre, 2013)
Ha a szentendrei művészet, az ún. szentendrei iskola, a szentendrei festészet-fogalom legújabb értelmezési kísérletének körébe próbálnánk vonni ezt a kiállítást, illetve a kiállítás által megvalósuló művészeti történést, akkor igencsak nehéz helyzetbe kerülnénk, mert valószínűleg nem azt kellene számba vennünk, hogy mi van, hanem azt, hogy mi nincs napjaink, a Szentendrei Vajda Lajos Stúdió tagjainak művei által megtestesülő szentendrei művészetben. A szentendrei művészetfogalom tisztázatlanságára jellemző adalék: a kitűnő művészettörténész, Mezei Ottó egy 2001-ben írt eszmefuttatása fölé írt címben idézőjelbe tette már a város nevét is, így: „Szentendre” mint művészeti folyamat. Deim Pál festőművész pontosan a 2000-ben megjelent Szentendrei Vajda Lajos Stúdió-antológia bevezetőjében deklarálta: „A Szentendrei Festészet már régen elfoglalta helyét a magyar művészettörténetben. Mondhatom, befejezett tény. Még akkor is, ha vita tárgya lesz sokáig: mi a Szentendrei Festészet, és kik azok, aki képviselik azt.... Szentendrén ugyanúgy meghúzható egy határ, amelytől már nem beszélhetünk Szentendrei Festészetről, csupán Szentendrén élő és dolgozó művészekről. A törést itt a Vajda Lajos Stúdió jelentette.....Tehát a városnak volt egy pillanata, amikor eggyé forrt Szentendre és néhány művész. A város ’hívogató’ bája, ’ősállapota’, bensőségessége és a festők tiszta élményre vágyó lelki és szellemi igénye egy történelmi pillanatban megszülte a magyar viszonylatban is jelentős Szentendrei Festészetet. A város ma már erre képtelen....” Egy ilyen tárlat fényében - a terminológiai problémák megoldatlanságán ezúttal (is) nagyvonalúan átlendülve - már világossá válhat, hogy kíméletlenül pereg az idő: a Szentendrei Vajda Lajos Stúdió alapító, egykori és mai tagjainak lázadó, és egyes köröket egykor megbotránkoztató művei bizony már a múlt, a művészettörténet-övezte korszak rekvizitumaivá váltak. Időközben Szentendrén is felléptek a fiatal, az új nemzedékek képviselői: kezdetben a Szentendrei Vajda Lajos Stúdióhoz csatlakoztak, de aztán nyilvánvalóvá válván a szemléleti különbségek, kialakulván a szakadékok, új szerveződések neveit kellett megtanulnunk: így az Omkamráét és a Forgács Társaságét. Mindemellett a Szentendrei Vajda Lajos Stúdió alapításakor kialakult művésznévsor és a negyvenedik évfordulón fellépő művészek névjegyzéke között fontos azonosságok, és nagyon nagy különbségek vannak. A hajdani alapítók közül számosán napjainkban is aktív Stúdió-tagokként dolgoznak, de számos művész alkotóútja sajnos már lezárult: a MűvészetMalom „élő” kiállítása mellett a Pinceműhelyben kerül sor az egykori, ma már nem élő Stúdió-tagok hommage-kiállítására, akiknek sorában Agócs Attiláról, Bernáth(y) Sándorról, Csajka Gábor Cyprianról, Gubis Mihályról, Imreh Tiborról, Joláthy Attiláról, K. Kovács Imréről, Matyófalvi Gáborról kell megemlékeznünk, mint többségükben olyan alkotókról, akiknek fájdalmasan korán zárult le az életműve. Ugyancsak itt, a Pinceműhelyben kapnak bemutatóteret azok a művek, amelyek a Stúdió ma már legendák-övezte első egy-két évtizedének tevékenységéhez, működéséhez kapcsolódnak, és ez a Pinceműhelyvisszapillantás olyan, ma is aktív alkotók munkáit is felvonultatja, akik ma már különböző okok miatt eltávolodtak a Stúdiótól. A MűvészetMalom kiállításán szereplő mintegy negyven művész alkotásainak körében tehát különböző művészgenerációk képviselőinek, az egykori Vajda-eszmeiséggel más és más viszonyban álló alkotók munkái sorakoznak. Vagyis a Szentendrei Vajda Lajos Stúdió negyvenedik évfordulóján rendezett tárlat egy rendkívül összetett művészeti jelenségegyüttest körvonalaz, amelyben szerves egységben, egyensúlyban vannak a hagyományos és 8
