Mazányi Judit (szerk.): A felfedezett Duna-parti kisváros. A 20. századi magyar művészet Szentendréről nézve - Ferenczy Múzeum kiadványai, C. sorozat: Katalógusok 3. (Szentendre, 2013)
Verba Andrea: Csoportkép Szentendrével, 1947-1972. (Változó nézőpontok - állandó értékek a szentendrei művészet megítélésében)
1964 áprilisában sor került a Ferenczy Károly Múzeum új képzőművészeti szerzeményeinek első bemutatójára, erről azonban, sajnos, nem maradt fenn semmilyen bővebb terjedelmű, írásos dokumentum. A múzeum képzőművészeti gyűjteményének gyarapodását tekintve az ötvenes években szerzeményezett anyag évenként átlagosan nyolc-tíz tétellel gyarapodott. Ehhez képest jelentősebb változást csak a hatvanas évek elejétől, akkor is elsősorban ajándékozás révén regisztrálhatunk. 1960-ban Deli Antal halála után került be az első nagyobb hagyatéki anyag. 1962-ben jelentősebb Szamosi Soós-kollekció, 1964-ben egy kisebb mű-együttes Perlrott Csaba Vilmos munkáiból és Bánáti Sverák József hagyatékából került ajándékozás illetve vásárlás útján a gyűjteménybe. A szerzeményezett művek nagy része tehát ajándék, bár az évtized elejétől egyre gyarapodó számmal vásárlásokról is beszámolhatunk. A nyári telepi munkát követően a Szentendrei festők őszi tárlatát 1964-ben újra Kampis Antal összefoglalójával kísérte a jól ismert katalógusfüzet. Ebben a tájkép meghatározó volta ellenére a szerző hangsúlyozta, hogy a szentendrei festészet nem vált kizárólagos tájfestészetté, és „ha a műveken nem uralkodik is a közösségnek valami keresett és szervezett, felfogás- vagy előadásbeli, műfaji vagy technikai egysége, a műfajok változataiban mégis felfedezhetünk valamely egységet, s a megőrzött egyéniséget közösségbefogó, egyöntetű sajátosságot. Ez pedig a mesterség áhitatos tisztessége, a folytonosan és fáradsággal fejlesztett tudás teljes latba vetése és alkalmazása, a művészi és technikai kultúra szakadatlan mélyítése és érvényesítése. Szükséges ezt hangsúlyozni, különösen ezen a kiállításon, amelyen a mesterek többsége elérkezett pályafutásának delelőjére."228 Úgy tűnik, hogy a szöveget látatlanban szétfeszítette már az előző esztendő nagy vihar kavart kiállítása, mégis a bemutatott anyaggal a tárlat a hagyományosan elfogadott, bár a korábbiakhoz képest a konstruktív szemléletnek nagyobb teret adó „szentendreiség" mellett teszi le a voksát. Ezt látszanak alátámasztani a katalógus reprodukció is. Míg a borítólapon a huszonnégy kiállító közül Czóbel Béla Leányfej című képe, addig a szöveg mellett Kántor Andor Szentendrei háztetők című grafikája, Arató János Szentendre, Fónyi Géza Csendélet, Kmetty János Önarckép, Balogh László Alkony, Ilosvai Varga István Csendélet, Szántó Piroska Déli nap, Deim Pál Szentendre című képe volt látható. Ugyanebben az esztendőben azonban Haulisch Lenke a székesfehérvári István Király Múzeumban is megrendezte a Szentendrei festészet című kiállítást.229 Az 1963-as kiállítás anyagából válogatott, szűkebb keresztmetszetű, attól némiképp eltérő hangsúlyokat adó tárlat lényegében már a következő esztendőben a Művészettörténeti Értesítő és a Művészet hasábjain zajló,230 a szentendreiség fogalmát tisztázni óhajtó vita kiindulópontjaként is értékelhető. „A legutóbbi években fordult a kutatás a magyar festészet legfiatalabb számottevő csoportosulása: Szentendre felé." - írta Haulisch a bevezetőben. Egyelőre azonban nyitott kérdés maradt, menynyiben beszélhetünk csoportosulásról, és hogy a kiállításon megjelenő sokféle hang hogyan és mennyiben közvetítette a szentendrei hangzásvilágot. 1965-ben a múzeumi hónap keretében, októberben rendezték meg a szentendrei festőművészek őszi tárlatát. „Immár évek óta művészeti esemény a szentendrei művészek hagyományos tárlata. Hitele, művészeti rangja van. A szentendrei művészek munkássága a modern magyar képzőművészet egyik legfontosabb összetevőjévé vált. A harmincas években ők öntöttek friss vért a magyar képzőművészet vérkeringésébe. Az a forradalmi erő, a korral együtt lélegzés, amely a századelőn a Nyolcak és az aktivisták művészetében izzott, a két világháború közötti szakaszban elsősorban a szentendrei művészetben élt tovább, itt kristályosodott ki a magyar avantgarde művészet két legfontosabb ága: a magyar konstruktivizmus és a magyar szürrealizmus." így foglalta össze Németh Lajos a katalógus előszavában egyúttal az utóbbi bő évtized művészettörténeti értékorientációjának változásait is, majd röviddel ezután folytatta: „A szentendreiek mindig érzékenyen élték korukat, magukba szívták az újuló kor új problémáit, - ám, mindig hűen sáfárkodtak azzal a tradícióval, amelyet a legjobbjaik alakítottak ki. Épp ezért van a szentendrei művészetnek sajátos karaktere, közös szelleme. Pedig formailag igen nagy ívet fog át művészetük: 228 Szentendrei festőművészek őszi tárlata, Ferenczy Károly Múzeum, Szentendre, 1964. szeptember 21 - október 21. Kát. bev. Kampis Antal. Szentendre, 1964. 229 Szentendrei festészet. (Székesfehérvári István Király Múzeum). Kát. bev. Haulisch L. Székesfehérvár, é. n. (1964). 230 Haulisch Lenke: A szentendrei festészet fogalmának tisztázásához, in: Művészettörténeti Értesítő, 1965/3. sz., 214-227; Körner Éva: Hozzászólás a „szentendrei művészet" fogalom kérdésköréhez, in: Művészettörténeti Értesítő 1965/3. sz., 227-228; Csorba Tibor: Adalék a „szentendrei művészet fogalmának kérdéséhez", in: Művészet, 1966/6. sz., 12-13. 57
