Mazányi Judit (szerk.): A felfedezett Duna-parti kisváros. A 20. századi magyar művészet Szentendréről nézve - Ferenczy Múzeum kiadványai, C. sorozat: Katalógusok 3. (Szentendre, 2013)

Mazányi Judit: Vázlat egy korszakról belső határokkal (Az 1920-as és 1930-as évek)

évek végére, az a „dekoratív avantgárd",5 azaz az újítások által létrehozott formanyelv jól elsajátítható, érzelmi távolságtartással kezelt, esztétizáló változata.6

Az I. világháború előtt sokat sürgetett művészeti nevelés reformját 1920-ban a hazai közszemléletben és művészeti gondolkodásban mély gyökereket eresztő nagybányai elvekre alapozva, a szabad tanárválasztással összekötve hajtották végre a Képzőművészeti Főiskolán. Ezzel hivatalos rangra emelkedett a szabadiskola által képviselt, az akadémiai konvencióktól megfosztott, természetelvű művészet, bizonyos értelemben szilárd, szakmai kiindulási alapot adva a következő generációknak.7 Nagybánya, tehát ettől kezdve, mint felvehető szál, mint folytatható, hasznos tradíció jelent meg a magyar művészetben és a pályájukon induló fiatal alkotók körében.

Az 1920-as éveket végigkísérték az új önmeghatározásokra tett próbálkozások és azok eredményei. E törekvések egyik legerősebb stiláris hajtása a nagybányai hagyományok továbbgondolásából, és az avantgárd irányzatok által kifejlesztett, azonban erősen megszelídített formanyelv vegyítéséből szervesen születő és széles körben, legalább epizódként megjelenő, azonban a húszas évek második felére erejét vesztő neoklasszicizmus.8

Az Osztrák-Magyar Monarchia kései politikai rendszerének hatalmi reprezentációját és az általános közízlést kiszolgáló konzervatív akadémizmus már nem felelhetett meg a Magyarország identitását új, de ugyancsak konzervatív alapokon megteremteni szándékozó hatalomnak. Klebersberg Kuno, a bethleni konszolidáció kulturális minisztere a művészet háttér ideológiáját jelentő neonacionalizmust éppúgy védte a turanizmustól vagy a fajvédelemtől, mint a szocializmusban rejlő nemzetköziségtől. 1928-as cikkében reálpolitikusként állapította meg: „Hiába, ápolnunk kell a kapcsolatokat a hálátlan Nyugattal, tetőtől talpig européereknek kell lennünk, hiszen Európa közepén élünk."9 A mintakép az olasz fasizmus volt, amely „egyenesen prehoreszkálja a demokráciát, sőt lényegében diktatórikus, de kormányzata és közigazgatása egészen az olasz tömegek érdekében áll [,..]."10 Az Európával való, bár szűkén értelmezett lépéstartás kényszere szülte azt az expanzív művészetpolitikát, melynek célja az elérhetetlennek tűnő politikai helyett a szellemi igazságszolgáltatás megszerzése, a sokszor emlegetett úgynevezett kultúrfölény biztosítása volt a magyarság számára. Talán a markáns alkotói törekvések elbizonytalanodását is megérezve e kultúrpolitikai iránynak lett az egyik, saját céljait szolgáló eszköze az 1928-ban kapuját megnyitó Római Magyar Akadémia. Ez az intézmény lehetőséget nyújtott számos fiatal művésznek arra, hogy az antikvitás és a reneszánsz alkotásai mellett az olasz hivatalos kortárs művészettel is megismerkedjen. Gerevich Tibor, az intézet kurátora, aki a kortárs olasz művészet hivatalossá érlelődő, új fejleményeit tette meg mércének, még kinevezése előtt, 1927-ben összegezte a magyar művészet - szerinte - legbensőbb sajátosságait:

„Nemcsak az építészetben tudjuk megjelölni az eredeti magyar típusokat, [...] hanem a figuratív művészetekben [...] is megnevezhetjük a magyar ízlés, a magyar formaalkotás és művészi látás kitevőit: a nyugodt természetszemléletet, a táj szeretetét, a részletekben el nem merülő összevont előadásmódot, a belső kifejezésének túlzó hangsúlyától ment mértéktartást, a művészi átélésnek higgadt örömét, azaz olyan vonásokat, melyek szükségszerűen egyeznek a magyar lélek általános alkatával."11

Az ösztöndíjasok 1931-es első, a budapesti Nemzeti Szalonban rendezett kiállítása kapcsán jólesően nyugtázta elvárásainak teljesülését, amelynek során új magyar művészeti iskola született, és képviselői jeleskedtek többek között a térábrázolás tisztaságában, az egészséges, nemes formák méltóságának megte5 A kifejezést Pataki Gábor használja. Andrási G., Pataki G., Szűcs Gy., Zwickl A.: Magyar képzőművészet a XX. században. Budapest, 1999, 75.

6 Kállai Ernő ennek a folyamatnak az elemzését adja. Kállai Ernő: Stílus?, in: Munka, 1928. szeptember, 4-5.

7 Lyka Károly: Festészetünk a két világháború között. Budapest, 1984, 40^6.

8 A neoklasszicizmus és a Római Iskola klasszicizálása közötti különbség tisztázásához járult hozzá az Árkádia tájain - Szőnyi István és köre 1918-1928 című kiállítás, melynek katalógusában Zwickl András tanulmánya elemzi a helyzetet. Zwickl András: Az ideális és reális valóság képei között. A Szőnyi-kör Arkádia-festészete, in: Árkádia tájain, i.m. (3. jegyzet), 21-36.

9 Klebersberg Kuno: Reálpolitika és neonacionalizmus, in: Pesti Napló, 1928. január 8. Közölve in: Tudomány, kultúra, politika. Gróf Klebersberg Kuno beszédei és írásai (1917-1932). Budapest, 1990, 442.

10 Tudomány, kultúra, i.m. (9. jegyzet), 444.

11 Gerevich Tibor: A magyar művészet jentősége. Budapest, 1927, 13. Megjegyzendő, hogy a nemzeti karakterológiából levezetni a nemzeti stílus sajátosságait beállítódás kérdése, ahogyan azt Kállai Ernő 1925-ben megjelent könyvének első fejezete bizonyítja. Ebben eléggé eltérő módon és polárisabban jellemzi a magyar karaktert és a belőle származó stílust: „Rapszodikus hajlamainkból következően egyenletesen hangsúlyozott egyenletesen kiképző stílusra kevés példa van festőművészetünk igaz, rövid történetében. [...] Mi vagy hangfogóval, vagy igen hangosan beszélünk [...]." Kállai Ernő: Új magyar piktúra. Budapest, 1990,19.

16