Feld István: Vár a város felett - Salgó várának évszázadai (Salgótarján, 2016)

tekinteni. A várúr hatalma abban is megnyilvánult, hogy erősségének falai között biztonságban helyezhette el értékeit - itt nem csupán pénzre vagy nemesfém tárgyakra kell gondolnunk, hanem ugyanúgy a birtokbiztosító oklevelekre is. Sőt, hatalmát jelezte maga az a tény is, hogy képes volt egy erősség emelésére, majd fenntartására is, hisz mindezekhez nem kevés anyagi erőre volt szükség, mivel a kőfalak építéséhez, majd karbantartásához megfelelő szakemberek kellettek. A vár elvben a várúr székhelye volt, ez azonban korántsem jelentette azt, hogy állandóan ott is tartózkodott volna. Magyar- országon legalábbis nincs tudomásunk arról, hogy a salgóihoz hasonló - a Kárpát-medence kontinentális időjárását tekintve nem épp ideális körülményeket nyújtó - erősségeket uraik állandóan vagy akár rendszeresen lakták volna.

Tanulságos ebből a szempontból a Salgóra vonatkozó írott források szóhasználata, Nyugat-Európától eltérően ugyanis nálunk csak ritkán és következetlenül nevezték az egyes családokat váraikról. Mint láttuk, (II.) Miklóst és Illést 1327-ben ugyan salgóinak, de 1341-ben már tarjáninak nevezik az oklevelek. Ugyanakkor a leszármazottaik révén lassan két ágra váló család egyik szőlősi birtokügylete kapcsán 1345-ben csak Miklóst említik salgóiként, Illés fiai viszont már "szőlősiek". Majd amikor három év múlva az összes családtag a váci káptalan előtt megjelenve felosztotta birtokait, az erről kiállított oklevélben mindenkit "de Solgow" melléknévvel sorolnak fel, mivel csak a várat - s amellett Tarján birtokot - hagyták meg közös kezelésben. Valószínű tehát, hogy a várépítő és fiai kezdetben - korábban említett rokonukhoz, Péterhez hasonlóan - a környék legfontosabb településén, Tarjánban laktak, majd az ezt követően önálló családként megjelenő egyik ág hamarosan Szőlősön emelt magának udvarházat, hogy azután a másik a csak 1327-ben megszerzett Rapra (ma Rapovce, Szlovákia) költözzön s erről a birtokáról nevezze is magát.

Salgó vára ugyanakkor szükség - azaz veszély esetén - mindvégig alkalmas volt birtokosai hosszabb-rövidebb itteni tartózkodására. Ez inkább az 1300-as évek elejének belháborúi idején fordulhatott elő, az 1320-as évektől, az Anjou-kori konszolidációt követő időszakban ilyesmire már egyre kevésbé kerülhetett sor. Nem véletlen, hogy igen sok, csupán néhány évtizede emelt magánvárat el is hagytak ekkor építtetői, túlzott tehernek vagy feleslegesnek tartva a fenntartásukhoz szükséges kiadásokat. Sajnos, a 14. századi szőlősi és a rapi nemesi lakóépületnek még a helye sem ismert, de ma még általában is igen keveset tudunk a korszak falusi nemesi udvarházairól. Csak az valószínűsíthető, hogy sok helyen ugyancsak toronyformájú épületekben laktak - általában a plébániatemplom közelében - a Szőlősiekhez és a Rapiakhoz hasonló társadalmi állású földesurak.

így írható le röviden az a társadalmi-politikai környezet, amelyben az előDORNYAY BÉLA MÚZEUM I 15