Balogh Zoltán: „Köszönöm a Jóistennek, hogy ide születhettem" - Zenthe Ferenc és Salgótarján (Salgótarján, 2014)

Zenthe Ferenc és Salgótarján

a kútnál, gyönyörködtünk benne, hiszen olyan volt, akár egy ékszer. Mostanában már nem divat a falurombolás, de kisfalvaink e nélkül is kiürülnek. Félő, vajon nem válnak-e üres csigaházakká szép településeink?

Korán elhunyt testvérbátyám figyelte meg a palóc gyászjelentések háromféle változatát. Ha valaki sokat szenvedett, azt mondták rá, hogy „jól járt szegény". Ha valakit nagyon megroggyantott az öregség, akkor azt, hogy „arra való volt már". Ha jól tartotta magát, akkor meg azt, hogy „élhetett volna még".

És amikor otthonlétem rövidke ideje alatt oly sokat harangoznak, mindig lelkiismeret- furdalásom is van. Megint elment valaki és elvitte magával az emlékeit. Pedig, ha megkértem volna, minden bizonnyal mesélt volna olyan emlékeket, eseményeket, szokásokat, amelyekről csak ő tudott. Úgy látszik, rossz sáfára vagyok a rám bízott kincseknek. Nem élek a bizalommal, amelyet itt élt családom szerzett meg nekem, s amit azért nem játszottam el teljesen. Ma már majd' minden falunak megvan a maga krónikása, és lám, Ballát rám osztotta a sors. A palócok Görbeországa nagyobb annál, hogy az egészet szülőföldünknek tekinthessük. Belenőttünk, belegyőződtünk mi már a tagoltságba, a többközpontúságba, amelynek - legalábbis a hagyományok gazdagságát illetően - hasznát is láttuk. Ám, ahogy eljött az érdekérvényesítés trónra emelése, szükségesnek látszott tovább erősíteni a Mikszáth által olyan jól megalapozott palóc önérzet mellett a palóc összetartozás tudatát is. Ezért ragadtam meg néhány évvel ezelőtt a Palócföld főszerkesztőjétől kapott lehetőséget, hogy elindíthassam Jeles palócok feleimmel szubjektív interjú-sorozatomat. (Néha úgy vélem, rossz boltot csináltam. Hiszen az egy szerző-egy írás felvállalásával hosszú időre megfosztottam magam annak lehetőségétől, hogy novellával, tárcával vagy egyéb „sületlenségekkel" jelentkezhessek a folyóirat hasábjain...)

Mikor a sorozat elindult, el kellett döntenünk: ki számít jeles palócnak. Vajon a József Attila áltat oly gyönyörűen megfogalmazott kritérium szerint az a palóc, aki született, elvegyült és kivált? Vagy inkább a zsidók példáját vegyük, akik szerint az a zsidó, aki magát annak vallja, és akiről a környezete is így vélekedik? Ha szőrős szívűek lennénk, ehhez még azt is hozzátehetnénk, hogy az igazi palóc az, aki e nyelvjárás szépségét holtáig megőrzi, de legalább emlékeiből előhívhatja, ha kedve tartja. A „tiszta vérvonalat" egy ilyen sokszor irtott és sokszor pótolt népességben, mint a magyar, akkor sem erőltethetnénk, ha netán ehhez lenne kedvünk. De a mondottakhoz - részben személyes elfogultságból - még egyet szívesen hozzátennék: palóc az, aki gyermekkorának legfogékonyabb éveit Palócföldön, palócok között töltötte. Itt csodálkozott rá a világra, itt tanult meg járni, beszélni, itt voltak első játszópajtásai, s netán első szerelmei is. Nem titkoltam soha: magamat is ezek közé sorolom. Egy nyolcvan felé bandukoló, öreg tollnoktól talán nagyralátó tervezgetés volt ebbe a sorozatba belevágni. Első nekifutásra tizenkét beszélgetést terveztem. Hogy miért pont ennyit? Talán csak azért, mert tizenkettő tesz ki egy tucatot. Igaz, ezek egyike sem nem tucatember, de ez így még inkább kiviláglik. És hát az apostolok is tizenketten voltak, és a Nemzet Színészeinek zártkörű társasága is csak ennyi tagot számlálhat.

60 I Zenthe Ferenc és Salgótarján