Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)
Glóbus I-XX.
Máig sem tudom, hány képet, rajzot kunyeráltak el. A történet nyomokat hagy, ha kérdik, nem felel. Sorsomba még annyira nem törődtem bele, mert igénytelen, rongyos embernek mindig van annyi ehető kenyere, mint annak az apró rágcsálónak, aki a templom egere. Ez lett a bérem, amiért öt éven át kevésre mért kenyéren dolgoztam töretlenül. Nincs annak semmije, aki csak dalol, s százszor is meghajol, amikor hegedül. Múló órák, hosszú hetek; hej miket is beszélgetek? Folyton csak a régi ének jajong, csacsog: milyen ócska bolond vagyok. Mi haszna, hogy folyton mondom: sok a munkám, több a gondom, és a szürke cselekvések visszaszúrnak, belém vésnek; így szikráznak csont alapon véres érmek. Csürhe csücsök az otthonom, zene adóm házi tücsök: apró barom. Mi régen volt: ma ugyanaz, nem dicsekvés, nem is panasz, mert hiszen én nem változók, s új helyzetet meg nem szokok; megkopottan, ráncos vénen megmarad a régi énem. Ami rólam beszédtéma, az számomra süketnéma sóhaj, nyögés, bármi egyéb, ha megfőzik; meg is egyék. Őszi sár, sárga lombok, jajongó erdők, kopár dombok, szakállas felhők; szerető nélküli vágyak, álmok a légben és vizes szivárványok, kormos tömegek lebegése viharban nyögő tájon, melyet fuldoklón bolyongok át, 88
