Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)
Füstölgések
Nem hiába, hogy szegény és rongyos vagyok: kutyákat, macskákat, nevelek, ápolgatok. Romlott egység talán ez az ősi család, amelynek árnyékában dolgozik kezem és fárad a lábam; szomorkodok is, komisz lény az ember, minden furcsát, az élet kulcsát csavargatva nyomorít, veszélyt megszokik. De nemhiába vagyok és leszek még tovább, mert fényesnek látom életemnek komolyan szuszogó alkonyát. Főzök répát, sütök bogarat, pusztítok tavaszt, nevelek nyarat. Ilyen kedvtelésben még sohase volt részem, nem bizony, soha, csak mindig a bőrtelen, mostoha, elcsépelt reménység és az ostoba, bénító szegénység juttatott gőzt és kevés örömet; de most már vágom, ütöm, kalapálom azt, ami valóság, vagy álom. S miért kell így élnem, azt halálomig talán kitalálom. Olyan alacsony viskóban lakom, mint amilyen kicsike vagyok. Szégyen erre, restség arra, hát rejtve maradok. Minek is látnának kedvetlennek, búsnak; látatlanul is már elneveztek görbére nőtt madárcsontúnak, foghíjasnak, s hogy olyan orrom van, mint csőre a sasnak. Kicsike vénember úszik a véremben meg a tájban: ahol annyi sokat küzdöttem, jártam. Majd sivatag lesz a tenger, most még szilaj a víz, szelíddé válik az ember: kaszáló pók lába dísz. Keze, ha űrbe is ér el, égetett sebekkel, vérrel csurog röptében, nyomán a suhintó gépnek a néma jaj s idegbénító sóhaj, amit őrültes röhejbe fojt a zúzott kín, az életért való dóré tusakodás. Na de élni annyi: tépni önmagunkat, s ha tudjuk, újra összerakni zúzott tagjainkat: az élet így csodás. 84
