Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)
Írjak most önmagámról életrajzot?
olyan egynyomtávú párvonal, amely a múlandóságban végül is egyesül. Mint erdőre járó mezítlábas gyerek már abban az időben komoly nyugodtsággal megbékültem helyzetemnek nem változó szegénységével. Mintha az örökös törvényes hatalom jó előre elém rakta volna életem-menetének ősi, kiszabott mintáját: a jövőbeli létezésemnek megmásíthatatlan, törvényes paragrafusait! Mint egy elkárhozott halandó lény: én, aki nehéz terhek cipeléséből éltem megszokva ezt az életmódot és belenyugodva; görnyedve hajoltam a súlyos ítélet alá. Nem éreztem könnyíthetetlen nehezéknek, talán inkább esengve várt, születésemkor beígért értékes adománynak. Jót a rosszal, nehezet a könnyűvel, szépet a csúnyával, a lemocskolást a megbecsüléssel, a cipelésre szánt fával-szénnel le- oldhatatlanul kötöztem magamra. Mint gyerekre nem a fizikai fáradtság nehezült, hanem inkább a létfenntartó anyag hiánya emésztett; de nem annyira, hogy nyugalmam, jókedvem tőle elenyésszen. Mindehhez hozzá kell még fűznöm, mint csörgő láncszemeket azt a körülményt, amely több öreg ember barátságából tevődött össze. Hogy úgy mondjam, keletkezett köröttem egy bizonyos fokú védnökség, mely a maga egyszerűségében képződött; az öregemberekkel való barát- kozásom csoportjából nőtt ki egy apai gyámkodás. Öreg barátaim jóindulatú, de mondhatnám, teljesen tanulatlan emberek voltak. Iskolákról, műveltségi motívumokról, fokozatokról tudtak a maguk módján beszélni, de írni- olvasni nem. Én is iskolázatlan, tanulatlan ember vagyok: ezt a hiányosságot nem is fájlalom, nem is tartom oknak a mivoltommal és mi lettemmel szemben! Sőt, hogy szavaim minden kertelés nélkül hangozzanak el: jó és nagyon helyes számomra az, hogy nem volt muszáj, vagyis hát nem kellett azt tanulni, amit az emberek találtak ki a felemelkedés útján önmaguk részére. Távol álljon tőlem minden ezzel szembeni leértékelés; mert hiszen az ember, amit tesz-vesz, néha alkot is, így is meg amúgy is a természettől tanulta, jobban mondva: attól, aki teremtette őt! Én sohasem tudtam olyankor valamit megtanulni, ha ezt nekem szemtől szembe magyarázták; nem maradt abból bennem szikrányi sem. De ha én ösztöneimtől vezetve meg akartam tudni valami érdekességet: ez ment automatikusan, mint a természetes vízfolyás. Ez lenne az a világunkat betöltő életbölcselet, amelyet én már mint gyermek meg- éreztem, amikor öreg társ-barátaimmal az erdős hegyek útjain, zúgva morajló rengetegekben jártunk, szedve a vén fákról a lehullott száraz gallyakat és kötöztük csomóba, mint a levágott gabonát kötik kévékbe a marokszedők a búzaföldeken? Borongás a visszapillantás a múltba, s bátor a gondolat zuhanása a letűnt történésekbe, és félvak a keresgélés a visszavillanó történet töredékei között. Sok szép, meseszerű elbeszélést hallgattam öreg barátaimtól annak idején, amikor már hazafelé jöttünk a hátunkra kötött teherrel, és leültünk fáradtan szusszanni keveset az útmenti gyepes partra. Akinek volt dohányka, az pipára gyújtott, akinek nem volt, az kiásta pipájának fenekét, és szájába csapta a bagót, s akinek pipájából bagó sem futotta: kicsavarta a pipaszárát, és zaftos végével harapta szájába. Szellemet elámító és lelket marcangoló meséket hallgattam én gyerekkoromban; el- dugdostam valamennyit gyereknyi szellememnek titkos rejtelmeibe, hogy a bontakozó gondolataimnak a későbbi életemben legyen mivel utánozni az írásművészetet, hogy a gondolatot csűrjem-csavarjam, összerakjam, széjjelhajigáljam, mint egy világ feletti önhatalmú úr, akinek szeme villanása nem más, mint a dörgedelmes égiháborúnak mindent elsöprő s meggyújtó tüzes villáma, akinek a megszólalása nem lehet egyéb, mint az eget- földet megrázó mennydörgés! Ilyen meséket hallgattam gyerekkoromban én, akinek nem csak egy, hanem hat apja is volt: mind jóindulatú, öreg, bölcs bácsikák! Nagyon előre jöttem az időben, nagyon érződik a szövegben, sietek mielőbb túljutni rajta: nagyon szeretném minél rövidebben vázolni azt az egyszerű történetet, amelyet leéltem. Hosszúra nyúlana, ha mindent tövétől hegyéig leírnék: de azért sietek a távoli múltba, hogy a homályából kiélesítsem mindazt, amire legjobban emlékszem. Négy és fél évig tartó vészes pusztítása után mégis véget ért az első világháború; hagyva olyan kölöncöt az emberiség nyakában, amely kölöncöt csak évek múltán tudta az emberiség a nyakából 6
