Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)

Füstölgések

Szétfújom a sötétséget: nyáron a nap fényét, amikor éget.

Hajamból gyújtok égő lángkévét, orromon tódul a füst, fejem fortyogó üst.

Tűzevő leszek, lángokádó kráter: felmelegítem a földgolyót, kiszárítok száz folyót, s az óceánokat az űrbe szivattyúzom: meztelen lesz a föld, s hogy rajtam se legyen ruha: testemről a bőrt körmeimmel lenyúzom.

Ne engemet nézzenek, csodálják a képeimet.

Akárhogy rejtem magamat

hátat fordítva a világnak:

azokban úgy is

engem látnak

sokféle formában;

itt csak a fejem van,

amott a lábam látszik csonkán,

szemem a napban,

szikláknak ormán

izzik; hasítva fényt

az űrben szerte;

a csillag is én vagyok:

az ördög lángolva

a szívembe verte.

Sok ezer szörnyeteg, torz arcú sátán cipeli világomat és engemet a hátán.

Ugyan lesz-e olyan, aki beleért írásaimnak görbe értelmébe; az elmélkedésnek elfakultságába, amit beledörgök a sejtett - rejtélyes, jövőbe nyilalló villámaival a

hamisan világító világba.

48