Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)
Élet, égés, salak
írhatnék szépeket, színes képeket, sokat, gyönyörűt; inkább festek egykerekű köszörűt szakállas cigánnyal, ványadt gebéket ostoros vak lánnyal, aki belehajt a termésbe zúzva a zabot, és lop a tarisznyába: a keheseknek abrakot, a zsákba krumplit, zsenge kukoricát, közben gágognak a libák, és a pásztor jó néhányszor botjával odacsap, ahová az égről le, barna szép bőrre feketét süt a nap. Mostanában ahogy festek, írogatok, olyan szomorú szürke napok váltják egymást az éjszakákkal, mintha a felhők ölelkeznének a zöldülő fákkal: annyira szépen, hogy vészes szeretkezésnek vélné látni valaki. Hiszen nem is lehet ez más egyéb, mint az éhes ember álma, amikor nincs neki, amit megegyék. Most már nem emészt a bánat; teliraktam a szobámat sok cifra képpel: kicsivel, naggyal, csúnyával, széppel. Bizony úgy csináltam, hogy nekem tetsszen. Törődöm is én a világgal! Ha a feje tetejére áll, s miként a rák, hátrafelé jár. Fiatal koromban eleget borongtam; most derülök. Barátságot mellőzök, mindenkit kerülök. Olyan jó és kedves, hogy így tehetek; zord ember vagyok, de azért mindenkit szeretek! Képeim rakáson hallgatnak összekapaszkodva. Sokszor széthányta őket a kíváncsiság sodra: egyiket lökik oldalt, a másikat taszítják balra, a harmadikat elnézik hosszan és emelik magasra. Ez nagyon szép, mondják, de az valahány. Ennyi sok kép hogy teremhetett e szűk térnek szegényes talaján?! 40
