Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)
Nyögjük a valóságot, s kényszerből alkot kezünk
Megbotránkoznak, ha belebotlanak az emberek életem útjának szomorúsággal telt gödreibe, amely nem is volt annyira keserű, mint ahogy én azt elbeszélem, és róla véleményt mondanak mások. A természet őserejét hordoztam magamban, és féltve őriztem ezt a végtelen kincset, amely döbbenetes erővel kísérte végig küzdelmes életemnek menetét. Több folyóiratban, hírlapban, képes újságokban, tevékenységemről már megjelentek különböző írások, cikkek, sőt önéletírásom meg néhány versem is közre lett adva. Az utóbbi időben elég sokat írtam, mert a művészetem iránti viharos érdeklődés, zaklatás kiverte kezemből az ecsetet, s elkeseredésemben önmagam ellen fordultam meg mindenkivel szembe, aki csak jött hozzám, hogy lásson, mint valami csodabogarat! Gondoltam: hát kell ez neked vénséged- ben? Bizony nem sokon múlott, hogy fel nem gyújtottam festményeimet, melyek összedobálva, rakáson hallgatnak kunyhómban. Heves kíváncsisággal, vagy ki tudja, milyen céllal érkező érdeklődők többször a szemembe mondták, amikor durva fogadtatással találták magukat szembe, hogy kedves Balázs bácsi, ne legyen haragos és mogorva, hiszen a siker meg a hírnév áldozattal jár. Nincs áldozat! Vágtam rá keményen. Áldozat a szülés, mely a halálban ér véget! Én nem azért dolgoztam és még fogok is dolgozni, hogy eredményeim a siker és a hírnév káoszába fulladjanak, hanem azért, hogy ne csak mások örüljenek, de én is boldog legyek. Boldognak lenni nem holmi kicsiség, hanem olyan beláthatatlan szellemi és lelki gazdagság, amelyet látva belevakul az üdvöt kereső szemlélődő. Nagyon sokat láttam és látok a világból, kiszemezgetem belőle mindazokat, amelyek számomra érdekesek, vagy lesújtok; kirostálom a nehézkes darabokat, marad a légies szemcse . S milyen könnyű vagyok. Igen, bátran beszélek; ha nincs is hozzá jogom, de van nyelvi erőm és szellemi műveltségem is. Mindmáig megmaradtam annak, aminek nem akarva születtem; hányszor megátkoztam azt a pillanatot, amelyben keletkeztem, amelynek kínját egy anya megszenvedte, hogy az újszülött lény ezt az életet feszítő kínt végigélje, vigye egészen haláláig. Ez az az áldozat, amely összevegyül a porral. Én adjak áldozatot? Hiszen áldozatul esett az egész életem a puszta kenyér megkeresésének, ami éjjel-nappali igát akasztott nyakamba. Ezekre a tényekre nem gondol senki? Ne is töprengjenek ezen, nem követelem: én se éltem úgy, hogy mások baján tépelődjek. Tip- rott létezésemnek gondja-baja mindig is elég sok volt ahhoz, hogy földhöz ragadva ne legyen időm erre. Vezeklésre kárhoztatott, különös ember lehetek. Bolondot formált belőlem a sors, mert az elkeseredés még inkább erőt adott munkálkodásomhoz, hogy maradandó alkotások szülessenek. Nem az emberek által kitalált paragrafusok, hanem a rám kiszabott élet törvénye az a megmásíthatatlan ítélet, amely előtt meghajtom megőszült, vén fejemet. Nem intek megállást felbuzgó gondolataimnak. Csörögjenek a szavak, mint a láncszemek; tekergőddzenek, mint a kígyó a megma- ratás veszélye elől menekülő emberek nyomában. így önmagámmal beszélgetve nyerek egyensúlyt mindazért, amiért ezt a szerencsétlen sorsot érdemeltem. Gondolataim döcögő édes gyermekei festményeimnek. Ez vagyok. Azért vagyok ilyen, mert mélyből nézem az embereket és a világot. Mindenki felfelé igyekszik. S ahogy egyre jobban eltávolodnak tőlem, úgy torzulnak el karjaik, lábuk, mozdulatuk. Nem vagyok naiv festő, csak homorú tükröt kaptam örökül... Idáig teleírtam ötezer lapot. Töretlen erővel dolgozom az írógépen, önmagam erejével megtanultam; igaz, hogy még folyamatos gyakorlatom nincs, de már tűrhetően pötyögte- tem a betűk sorát és elmondhatom: jelentős mennyiségű új írott munkám van, három példányban készre gépelve. Erősen akarom, hogy írott dolgaim, műveim ne csak hallgassanak elrejtve kunyhómban, mint ahogy ezt hosszú évekig tették, hanem hosszú alvás után ébredjenek végre fényes napvilágra. 15
