Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)

Glóbus I-XX.

aki nem tudja, hogy mit akar.

Tévelygett a homályban, és csúfolták sokan, ez lett a kényszer: élni magányosan.

És most éveimnek nyűgébe roskadok, ilyenkor az idő tol elém kőpadot és fekvőhelyet avasodó fűben, megosztva velem a csendet hűen, emberségben, mert ha már eddig, mint kutya éltem, váljak emberré a megsemmisülésben.

Most csak a betűket nyűvöm, mint egykor a szerencsétlen költők, de javítottam törött hegedűket, cimbalmot és bőgőt. Szerszámom kés, véső, faragó balta volt, félretettem őket, mert az idő engem véresre gyalult.

Könnyebb-e festeni, írni, vésni, faragni fát?

Mert hiszen így is, amúgy is cipelek igát.

Faragtam szobrot is, falra tett árnyékot, s ahol most vagyok, mintha mást látnék ott.

Eszmei sárnak vetettem meleg ágyat: így lettem veszendő csemetéje a világnak.

Köd ruhában őszből jöttem, sárga foltos nyár mögöttem.

Nagyon siettem, csak pillanatra láttam, hervadó sikolyok hullanak a nyárban. Pillantásomba szemcsés könny szökött, télbe menekültem, fagyás üldözött, üreg házikóm roggyant menedékhely; mi lenne, ha bele magam temetném el?

De ez nem történhet meg, mert komisz az énem és világom nyüzsög, olyan sok a népem.

Nem is lehet másképp, sok volt az ajándék: vándortarisznyámban sors nehezékek lapulnak úgy, mint a holnap a mában.

Múltam éjszakáit feledném, ha tudnám, megosztanám mással, mégse teszem, mert hát engemet az élet nyomor szitán vert át.

127