Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)

Glóbus I-XX.

Vidéket horzsoló, bőrcsípő zordság ömlik a tájon, melyről viharok a zöld szőnyeget ki tudja, hová hordták? Örök szűkölködésben egy helyen kuksolok; itt nőnek hosszúra betűkből bús sorok, vésett ábrázatok, vértelen sebek, izületi nyilamlások, melyeket az idő avasra vásott, s meghagyott mételynek bennem ott, ahol festékrögök élnek, és a néma szó rekedten dalol.

Kevesen látnak, sokan ismernek: vagyok a világnak, lettem az istennek. Ragyogó bátorság, eszményi szép remete ország, ezernyi kép és tintás rajzolat lángoló térben, mint a parancsolat, az érett reményben úgy tündökölnek csapongásban ott, ahol már megöltek, de élő vagyok, s mereven feszengek éles szálfaként, felhőket teremtek, s ezekből zöld babért,

döbbenetét, ámulatot, szerelmet és szeretetet, s ecsetemmel rámutatok arra, aki engem nevet, mert az én festékem olyan ragadék, nagyon szerencsétlen az, akin pecsét: nem törölhető le, sebet mar a bőrön, megbetegszik tőle, hogy ágyába dőljön elmélkedni azon, ami alkotásban ismeretlen, más van.

Kunyhóm szörcsögő, görcsös föld körönd, térsége tenyérnyi, az is cölöpölt rongyos palánk, szűk szegletekbe zárja a nyüszítő magányt.

De ha távolból szemlélik: látják, hogy a fosztó romok olyan remete világát óvják és rejtik, akinek nevét soha nem felejtik, még akkor is tudni fognak róla, amikor lépteit a másvilágon rója, s porában járnak embereket kísértő, képekbe ragasztott, betűkbe aszalt árnyak. Olyan az udvarom, akár a rakásba hányt szemét, dudvahalom,

124