Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)

Glóbus I-XX.

Elnyűttem sok tarisznyát, botot, belőlük néhány, csipetnyi foszlány meg is maradott: padláson lógnak korhadt szarufákon, mint a képeimben kancsal ákom-bákom.

Viseltem csizmát, félretaposottat: általam szegeltet, összefoltozottat.

Csak az erdő látott, oda menekültem, emberek lakhelyét mindig kikerültem.

Békém és üdvöm így lett az nekem: szeretet, jóság és ön-kegyelem.

Megfértem barlangokban, szikla hasadékban; főztem vadkörtét lyukas vasfazékban.

Sokszor kihánytam a ronda ételt: amivel a sorsom megpecsételt.

Mostanában is

eljárok bolyongni:

most se vagyok más,

csak hullongó, rongy holmi,

kesergő mosoly

vegyes vidámsággal,

zöldülő sarjadék, árokba döntött,

korhadó farönkön

csonka végű ággal.

Színtömeget, festékmasszát kevergetek, hátha hasznát vehetem még, s megáld érte tán a szent ég, vagy az ördög hét magával végigcsapkod ostorával: annyira, hogy rengő testem meginog és szertefreccsen. Lehetséges, mert az álnok történések hideg álmok. Zúznak, vésnek, rút kevergést ábrázolnak, így volt régen, sokféleképp; mint a holnap, ma se egyéb rongálódó színes cserép: jaj az ember esze se ép; honnan, miként, kedve támad tivornyázni korcs nótákat és mímelt, ócska kedvet fokozni, mint korhadt elvet, mit az ember hányaveti módon elvet.

113