Bagyinszky Istvánné - Szvircsek Ferenc (szerk.): Értékek és konfliktusok. Salgótarján és Nógrád megye kulturális élete a hatvanas években. Történeti tanácskozás Salgótarján, 2004. október 25. (Salgótarján, 2005)
Erdős István: Töprengő tudósítás a hatvanas évek népműveléséről, művészeti életéről
Értékek és Konfliktusok jól dolgozó népművelő kap rangos állami kitüntetést. Igaz, hogy a fluktuáció elég nagyarányú, van olyan falusi intézmény, ahol a hatvanas évek alatt 8-10 fiatal igazgató is megfordult a művelődési otthon élén. Mindösszesen 606 népművelő (hivatásos, tiszteletdíjas, SzB és KISz kultúrfelelős) körében végzett nógrádi vizsgálatról Nádházi Lajos számol be a szakma országos lapjában, a „Népművelésben”. (Népművelés, 1969. január) A hatvanas évek első felében is, de 1966 után is a középszintű városi, járási, megyei közigazgatás, a tanácsok művelődésirányítási részlege valamennyi szinten, és már-már természetesen a fiatal tanárok, tanítók köréből válogatta utánpótlását. A kiválasztáshoz, a „kiemeléshez” jó ajánlólevélnek számított valamiféle szerény szakmai publikáció. Akár pedagógiai, irodalomtörténeti, akár szépirodalmi ihletésű lehetett az írás, versközlés, mely felkeltette a munkatárs-kereső vezetők figyelmét, de a kitűnéshez elég lehetett egy- egy amatőr művészeti csoporttal elért jobb szakmai eredmény, sikeres színjátszó csoport-rendezés, vagy irodalmi színpadi műsorszerkesztés. Bizonyára 1963-1965-ben én magam is ilyen módon kerülhettem a megyei művelődési osztályvezetés látókörébe. Tanári pályafutásom első éve után (néhány viszonylag sikeres diákszínpadi rendezés elismerésével a hátam mögött) már megkerestek az ajánlattal: legyek a népművelési csoport művészeti előadója, főelőadója. De én akkor, 1964 nyarán az első invitáláskor még túlontúl is szerelmese voltam a katedrának. Nemet mondtam a szíves invitálásra. Hadd maradjak meg csak én Petőfi, Madách, Arany, Ady, József Attila körében, meg a figyelő, fényes szemű diákság körében... 1965 nyarán viszont már annyi pedagógiai vita bonyodalmába keveredtem, hogy boldogan mentem a tanácsra hivatalnoknak, művészeti előadónak. Helyet cserélve a kiváló tanár-költővel, Paróczai Gergellyel, aki az akkori Madách gimnázium magyar tanára lett súlyosbodó betegsége kényszerei miatt. Azon időben a művelődési osztály vezetője Molnár Pál volt, később Dr. Molnár Pál, aki munkáskáderből folyamatos tanulással, diplomázásokkal történésszé, tanügyi szakemberré képezte magát, sőt, hogy a közművelődés terén is alaposabb szaktudásra tegyen szert, még népművelői diplomát is szerzett levelező képzésben, pontosan azon évben, mikor jómagam is ilyen oklevelet szereztem magyar-történelem szakos tanári diplomám mellé. A tanácsi munka, a népművelés kétféle megítéléséről elég sokat beszéltünk az íróasztal váltás, a csere idején a költő-tanár kollégával, s az ő tapasztalatai, az én naiv tudatlanságom talaján egyetértettünk abban, hogy buta-bürokratikus és ál-demokratikus mechanizmusok, tényleges basáskodó tanácselnökök, alelnökök ellenére még Nógrádban is van, létezik valami szerény esély értelmes, közhasznú munkára, a népművelésben, a művészeti élet fejlesztésében. S különösen van akkor, amikor nagy elhatározással Salgótarjánból kultúrcentrumot akarnak csinálni, ezer értelmiségit telepítenének le a városban, és komoly elszánással határozzák el a változásokat. A párt irányításával változzon meg Nógrádban az értelmiség ellenesség, az ötvenhatos vihart követő konzekvens művész-ellenesség, a feltűnő erejű gyanakvás, elutasítás írókkal, költőkkel szemben. Az se volt jelentéktelen szempont a feladat vállalásban, hogy az „osztály” munka-struktúrájában a népművelés presztízse éppen ez idő tájt növekedett valamint. A megyében sorra épültek a falvak művelődési intézményei, tervezést követően előkészítették egy új salgótarjáni nagy intézmény (művelődési ház és könyvtár) építését, modern megyeszékhelyi zeneiskola kivitelezését. Abban is egyetértettünk Paróczai tanár úrral 1965. augusztusában, hogy közvetlen „elődeink” a megyei művészetirányítás munkakörében nem éppen tapló-buta káderek. Hiszen 19
