Shah Gabriella: Csohány Galéria kiállítási katalógusa (Pásztó, 2003)

Magyar

zációhoz, minthogy örök és alapvető témája az élet és az elmúlás, táját tekintve a falusi, irányában azonban nem naiv és nem népies." (B. Supka Magdolna).

Érzékeny művészetének elismerésére kétszer kapott Munkácsy-díjat és kiérdemelte a Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze címet. Alkotói periódusa mindössze huszonnyolc esztendőt tett ki, s mintha csak érezte volna, hogy sietnie kell: nagy tempóban dolgozott, hatalmas életművet hagyott hátra.

195 7-től kerámiával is foglalkozott a hódmezővásárhelyi majolikagyárban. Kerámiáihoz is alkalmazta azt a motívumkincset, amelyek grafikáiban foglalkoztatták: a magyar népi díszítőművészet. Az ország számos városában és falujában készített intézmények, üzemek falára kerámiát. "Ahogyan a puha agyagba karcolt vonalai definitiv jellegét megtapasztalta, úgy vitte át ezt a fajta véglegességet a grafikába is. A rézkarcok határozott, hibát nem tűrő vonalai örökkévalóságot jelentettek számára, s leginkább a kedvelt, már-már jelképpé avatott motívumait szánja sokszorosításra. A rézlemezre karcolt és maratott vonal azonban nem tűr módosítást, ezért az ilyen véglegesség tudatában készült műnek pontos koreográfiájára kell épülnie, a kompozíció és a formák merevedése nélkül tudta áthívni rajzi előadásmódjának lengeségét a fém keményebb felületére Csohány, és ez azért lényeges, mert a közönség szélesebb rétegei, idehaza és külföldön, rézkarcaiból ismerték meg művészetét.

A festészet műfajából az akvarell állott hozzá legközelebb, líráját és muzikalitását ennek

nyelvezetén szólaltatta meg a legszabadabban, a színek puhasága és derengő szivárványossága mintha dallammal festené alá ecsetének költészetét. E műfaj technikája, a nedvesen, gyorsan felrakott színek frissességére épül, s csak a legavatottabb mesterei tudják, hogy csillogásukat miért nem nyeli el a szomjas papír, s miért nem fakítja őket az idő. Csohány Kálmán tudta ezt. (B. Supka Magdolna)

Csohány Kálmán minden alkotásán felfedezhetjük a magyar jelleget: a magyar tájat, a magyar történelem legendáit és alakjait, népszokásokat és mondákat a csillagok közt legelésző szarvast, a Csodaszarvasunkat, aki elvezette Hunort és Magort e dús füvű tájékra, ahonnan később Dózsák Berzsenyik és József Attilák születtek. Ez a szarvas Csohányt is visszavezette szülőföldjére, hiszen most Pásztón egy galéria létesült művei számára. Éppen abba az épületbe vezette őt vissza, ahol 1931 és 1934 között még kisdiákoskodott. Iskolába tért vissza, de már nem diákként, hanem "tanítókét", műveivel tanítóként. Csohány Kálmán műveiben még mindaz él, amelyet mi már természettől, természetestől távol élő emberek elfeledtünk. Elfeledtük a csillagokat, elfeledtük a népszokásainkat, melyek közelebb visznek minket más emberekhez. Minden alkotásával figyelmeztet; és ha nem figyelünk rá eléggé, olyanokká lesznek ezek az értékeink, mint a hajdú-bihari kopjafák. Az enyészeté. Ezért szerencsésnek mondhatjuk mi magunkat, akik megismerkedhetünk Csohány Kálmán alkotásaival, hisz itt olyasmivel találkozhatunk, amit talán úgy lehetne nevezni: tiszta emberség.

5