Shah Gabriella: Csohány Galéria kiállítási katalógusa (Pásztó, 2003)

Magyar

"Mielőtt leborulna az este, szokásom szerint száj jeltekintek mindennap a földön, mintha szívem szerint gondviselője volnék a világnak. S amit ilyenkor látok, azt néha elmesélem azoknak,

akik nem érnek reá széjjeltekinteni soha.”

(Tamási Áron - Légi sugallat)

Új helyre költözött a képzőművészet Pásztón. Az 1870-es években épült, kezdetben iskola-, majd óvodaépület ad otthont az új álladó képzőművészeti kiállításnak, a Csohány Galériának. A galériában Csohány Kálmán grafikusművész több mint 150 alkotása tekinthető meg: rézkarcok, litográfiák, irodalmi művekhez kötődő egyedi rajzok, könyvillusztrációk, akvarellek és kerámiák.

Csohány Kálmán Pásztó szülötte, s bár korán elkerült szülőföldjéről, de lélekben mégis otthon maradt. Ez a ragaszkodás árad műveiből és alkotásainak megértése is abban a földben rejlik, amelyből ő maga kiszakadt, de amelyet mindvégig magában hordott és ahová mindig visszatért. Alkotásaiban szülőföldje mindennapjait, emlékeit, gyermek- és ifjúkorának környezetét ábrázolja, a mátraalji táj, a fák, a madarak mind ihletői voltak, ez volt a "műterme". Az itt élő emberek története, hiedelemvilága meghatározta művészetét. A mindennapijelenet mély művészi élmény forrásává válik Csohány keze alatt.

1952-ben diplomázott a Képzőművészeti Főiskola grafika szakán. Míg számos kortársa régi mesterekhez fordult, ihletet és erőt merítve belőlük, Csohány korán rátalált saját, egyedülálló stílusára, mely igencsak eltért a korszak

művészeti ideáljától. Pályáját a népballadáknál kezdte: magyar népballadákhoz készített illusztrációkat. Rendkívüli olvasottsága kitűnik a pályafutását végigkísérő illusztrátori tevékenységén. Műveinek nagy része szülőföldje szeretetéről árulkodik, hiszen kötődése a pásztói emberekhez, a tájhoz, a palóc vidékhez igen szoros volt. "Ismerős arcok", "Pásztóiak" életébe kapunk általa bepillantást. Vonalai egyszerűek, de oly mélyek, hogy képesek az ábrázolt személyek legbensőbb, legőszintébb oldalukat sejtetni. Grafikus melegséggel szól róluk nemcsak, ha a templom felé közeledő pásztóiakról van szó, hanem akár ha a Bandula kocsmában ülő hódmezővásárhelyiekről.

"Csohány az emberek, tájak, események, emlékek idézésekor valóban a jellegzetes vonások megjelenítésére törekszik, nem a külső hasonlatosságra, nem az arcmási hűségre, hanem arra a szellemre, arra a lelki habitusra, amelyik a vonásokat rárajzolja az arcra, amelyik a lobbanást kihívja vagy kioltja a tekintetből. Emlékeiből építi fel kézjegyének leikéből lelkedzett szabadságát és poézisét, a névtelen sóvárgás örök balladáit. Gyermek-, és ifjúkorának palócföldi emlékeiből olyan oltalmazó, bensőséges költői világot teremtett, amely közelebb áll a természethez, mint a civili3