Szvircsek Ferenc: Bányászkönyv (Salgótarján, 2000)
a társulatnál feleslegessé váltak, nyugdíjasokat helyeztek el bennük, s a telepekre a lassú pusztulás várt, hiszen az üzemépületek lebontása után csupán a barakktelep állt már csak. Egy-egy község területe alatt lévő szénvagyon lefejtése után a lakótelep is elvesztette jelentőségét és rendeltetését, ezért vagy le kellett bontani, ahogy azt Inászón és Székvölgyön stb. tették, vagy nyugdíjasok, rokkantak, kiöregedett bányászok lakóhelyéül jelölték ki. így a bányatelep bezárásakor gyakran került szóba a régi kolóniá(k) sorsa, mint erről egy jegyzőkönyv részlete tanúskodik: „... szóba került a rauaknai, jenő-aknai, albert-aknai és amália-aknai kolóniáknak, épületeknek sorsa, amelyek a vasút felszedése után egyszerűen megközelíthetetlenné válnak és fenntartásuk olyan tehertételt jelentene, amelyet viselnünk nem lehet annál inkább, mert tisztilakások, iskolák, raktárak vannak az épületek között, melyeket felhasználni nem tudnánk. Megoldásként az egyetlen és természetes út kínálkozik, hogy a vasút felszedése után ezeket az épületeket úgy ahogy vannak szétszedve leszállítjuk Kisterenyére és állítjuk fel a jövő koncentrációs programnak megfelelő helyen, mert mihelyt az anyag vasúton szállítható új területre, azoknak átépítése nem jelent olyan költséget, amelyet azok meg nem érnének, hacsak néhány év múlva nem alakul ki olyan lehetőség, hogy azokat az anyagbeszerzés megkönnyebbedése folytán jó áron el lehet adni, de megtartani semmi esetre sem szabad, ettől már most kell óvnunk vállalatunkat, mert látjuk, hogy elviselhetetlen költséget jelent e távollévő kolóniák fenntartása, mert ha nyugdíjasok is azok, akik benne laknak, lakásukkal szemben minden igényüket a vállalattól várják kielégíteni, a fűtés, világítás biztosításával. " A munkáskolóniák építésmódját vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a legtöbb lakóházat téglából építették a kezdeti ideiglenes megoldások után. Tetőfedésre eleinte kátránypapírt, később cserepet használtak, amit eternitpala és horganylemez váltott fel. Ahol a terepviszonyok megengedték, ott emeletes, sokcsaládos házak is épültek (Salgótarján, Pálfalva) másutt, ahol már bőven volt hely, 24 család részére készült egy-egy munkáslakóház kisebb-nagyobb zöldség- és virágoskerttel. A salgótarjáni kolóniák lakásait - hasonlóan a többi telepéhez - az 1940-es évek elején modernizálták, átalakították. Idézzünk a korabeli sajtóból, mintegy illusztrációképpen: „... A bányászok elszállásolására 15 nagy gyarmatok (Colonia) mind megannyi emberköpü épültek. Egynek-egynek 150-200 lakója is van. Minden családnak van külön szobája, s két-két családnak egyegy konyhája takaréktűzhellyel. Minden lakást évenként kétszer a társulat meszeket, a szobabútorokat is, mint vaságyat, asztalt, padokat szintén a társulat adja, s azon kívül egy-egy darab konyha és gyümölcsös kertet kap minden család. " A kezdeti időszakban saját kivitelezés még nem volt, vállalkozók végezték az építkezéseket. Csak Zemlinszky halála után (1884) érte el a társulat, hogy saját építőmunkásokkal rendelkezett. Salgótarjáni szénmedencében a telepített és községi munkások száma 1912-1926 között (Alliquander Ödön. 1931. II. k. 95-96. o.) Év Telepített munkások száma % Községi lakosok száma % 1912 2281 34,6 4317 65,4 1913 2110 29,5 5047 70,5 1914 1651 28,6 4128 71,4 1915 1816 32,0 3866 68,0 1916 2004 33,0 3855 66,0 1917 2194 34,0 4457 67,0 1918 2199 30,6 4986 69,4 1919 2571 29,8 6055 70,2 1920 2947 31,0 6857 69,0 1921 3256 30,8 7328 69,2 1922 3389 31,6 7344 68,4 1923 3458 30,3 7941 69,7 1924 4630 44,0 5909 56,0 1925 2879 40,2 4287 59,8 1926 2652 40,6 3883 59,4 92
