Szvircsek Ferenc: Bányászkönyv (Salgótarján, 2000)

zött 8,5 millió pengőt fektettek ebbe a vállalkozásba. A termelés és létszám alakulása a következő képet mutatta: Év Termelés/q Létszám/fő 1939 15 590 210 8360 1940 17 351 660 8870 1941 19 803 080 9230 1942 21 465 180 10010 1943 20 596 180 10050 1944 16 408 420 10350 Az SKB Rt. 1936-ban megszerezte a Mátravidéki Szénbányák Rt. részvényeinek az 50%-át, 1938-ban több érdekelt vállalat bevonásával részt vett a Magyar Vasötvözetgyár létesítésében. A hatalmas konszern ipari vállalatai mellett három bányaigazgatóságának termelése is tükrözte a fejlődést. Míg a széntermelése 1925-ben 16,9 millió q volt, 1941-ben már elérte a 40,9 millió q-t. Ezzel Magyarország széntermelésének 35%-át adta. A termelésfelfutást a második világháborúra való felkészülés erősen befolyásolta. A haditermelés szükséglete miatt ismét a korábban felkutatott gyakran leművelt szénterületek felé fordult a figyelem, egyre több régi kőszénbánya felnyitására került sor. Ismét feltűntek a geológusok, bányamérnökök a vállalkozók társaságában és eredményes munkájuk révén gyarapodott a tárók, aknák, lejtősaknák száma. A háborús években a széntermelés rekordmennyiséget ért el. Összehasonlításképpen 1913-ban az új ország területre számított 71 millió q-s széntermelés 1938-ban 94 millió q-ra emelkedett. Ez 30%-os növekedést jelentett. Az 1942. évi csúcsponton újabb 40%-os emelkedés regisztrálható, s a 130 millió q-s termelés az első világháború előtti termelés kétszeresét közelítette meg. A második világháború idején a bányák katonai ellenőrzés alá kerültek, a termelést erőteljesen fokozták. A folyamatos átcsoportosítások révén a salgótarjáni, dorogi, nagymányoki, várpalotai bányászok munkaerejének szinte végső megfeszítésével a társulat bányáinak kapacitása az elérhető legmagasabb szintre emelkedett. 1942-ben a termelés elérte a 44,3 millió q-t. Ez az időszak a továbbélés feltételeinek megalapozásának az időszaka is volt. Az SKB Rt. igazgatósága 1941-től szorgalmazta a salgótarjáni szénmedence bányászatának jövőképét megrajzolni. A cél a megye déli területeinek a megszerzése volt. A Nagybátony irányába történő átcsoportosítás érdekében az egész nagybátonyi szénbirtok megszerzése szerepelt. Első lépésként Csengerházát jelölték ki Nagybátony közelében a bányászat új centrumának. Gazdasági megfontolások következtében 1943-ban Kisterenyén képzelték el a centralizációt, mivel a karancskeszi Jenő-aknák nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. A szomszédos Karancsberény szene még silányabb minőségűnek bizonyult. Terveik szerint a ságújfalui munkásokat telepítették volna át a zagyvái kerületbe, s ezzel a pálfalvai kerületet megszüntették volna. A zagyvái kerület bányamunkásai, akik Zagyvapálfalván és Salgótarjában laktak, keskeny nyomtávú iparvasúton jutottak volna le új munkahelyükre. A tervek megvalósítását a háború megakadályozta. Az államosítás után a rohamosan fejlődő, Nógrád megyéhez került Nagybátony község vette át Salgótarján szerepét. A megyei bányászkodás súlypontja délre települt. Az országban a termelés a fokozódó gépesítés ellenére sem volt tovább fokozható, mindennapos lett a szénhiány. A rendelkezésre álló szénmennyiséget a hadsereg szükségletére dolgozó gyáraknak biztosították. A kőszenet és a villamos energiát a vállalatok 1942-től csak az állami szervek által megszabott mértékben kaphattak. 1943-ban már 3,5%-os visszaesés következett be a termelésben. 1944-ben ennek a mértéke elérte a 25%-ot. Az év végére a bányák üzeme megbénult. 67