Szvircsek Ferenc: Bányászkönyv (Salgótarján, 2000)

jos hétfőkön is távol tartotta magát a munkától. Ezek a hétfők a bányászat kezdeti időszakában leginkább a fizetési és ünnepnapok után következtek be. Hagyományai ennek is a középkorig vezethetők vissza. Az európai szórakozásokat bemutató könyv szerint „... Ha már említettük a mesterembereket, évszázadokig tűrt visszaélés volt körükben az un. „blauer Montag" (kék hétfő), vagyis, hogy elnézték a vasárnap éjjeli mulatozástól macskajajos legény hétfő déli, olykor keddi munkába állását". A termelési és szállítási fegyelem megkövetelte, hogy ebben az esetben a vasárnapi munka állandó jellegűvé váljon a bányákban és a rakodókon. A vasárnapok és a hetet ketté-vágó ünnepek már nem jelentettek pihenést a bányamunkások számára. 1890-től a helyzet az volt, hogy az ezeken a napokon való otthonmaradást már fegyelmi kihágásnak tekintették a vállalatnál. Mint írták: „Hajlandók vagyunk arra kötelezni magunkat, hogy az év minden vasárnapján - kivéve a bérfizetési napokat mozgósítjuk az embereket a leszállásra", azaz a bányában való dolgozásra.

15 Visszatérve a védőszentek kérdéséhez, Szent Borbála mondái német és szlovén bányászok hiedelmei nyomán alakultak ki. Borbálát fehérruhás szellemalakként is ismerték. Kovács Ágnes 1963ban publikált tanulmányában a pécsvidéki bányászok a szénfejtésnél meg-jelenő fehér alakban Szent Borbálát vélték felismerni, s szerintük megjelenése a közeli szerencsétlenséget jelentette.

16 Bircher Erzsébet szerint a néphagyomány szakmához kötődő legendaváltozatokat alakított ki, s ebben Szent Borbála „már nemcsak a vallás lelki értékeinek hordozója, hanem segítőtárs is, aki megvéd a mindennapi veszedelmektől: a robbanástól, az omlástól vagy éppen a bányarémtől".

17 Nógrád megyében Szent Borbála ünnepének elterjesztésében a külföldi származású bányamunkások játszották a főszerepet. Kultuszának továbbélését a bányavállalatok segítették elő. A különböző társulatok egyöntetűen bevezették és kötelezővé tették a bányába való leszállás előtt az imádkozást. A felolvasóban gyülekező bányászok Szent Borbála képe vagy szobra előtt mondták el imájukat. Ennek formái bányavidékenként változtak. Az idős bányászok visszaemlékezéseiben teljes imaszövegről, illetve csak rövid fohászról találhatunk adatokat. Minden leszállás előtt kötelező imára a kazári Gecse Tamás 1978-ban már csak töredékesen emlékezett: „Bányászok kedves védszentje /Küzdők, haldoklók reménye/ Vagy te, dicső Szent Borbála/... /Ments, ha veszély rontana ránk". Szent Borbálához kapcsolódóan a bányászok körében nem voltak ismertek az országban elterjedt Borbála-napi szokások pl.: férjjóslás, kontyolás stb. Gecse Tamás szerint a kazári bányászok valóban hittek Borbála segítő erejében, hisz az egészségtelen, veszélyes életkörülmények között élve csak egy emberfölötti lényben, szentben bízhattak. A salgóbányai Repnik József szerint nem meggyőződésből, hanem kényszerűségből mondták el sokan a Borbála fohászt, mert féltek attól, hogy a bánya vezetősége rosszabb munkahelyre irányítja őket, vagy egyenesen elbocsátja. Ezért is tettek eleget az egyházi ünnepeken kötelező gyónásnak, amit később a bányavezetőség a kapott cédula alapján ellenőrzött. Szent Borbála bibliai története is a bányászathoz szorosabban kapcsolódóvá alakult át mondáikban. „Egy jómódú ember lánya volt Borbála. A finomkezű, tisztaérzésű lány nagy szívfájdalommal vette tudomásul a szegények sanyarú sorsát. Ezért elhatározta amiben csak tud segítségükre lesz. Apja nem jó szemmel nézte Borbála önzetlen, hálát nem váró segítségét, ezért meg is haragudott rá. Egy alkalommal Borbála a bányászok között járt. Valami furcsa belső érzés azt sugallta neki, hogy a bányában veszély közeleg, s ez nem kevés emberáldozatot is követelhet. Ő idejében figyelmezette a bányászokat s ők hallgattak a bölcs szóra, s így megmenekültek a szerencsétlenségtől. A bölcs Borbála egyik éjjel Szűz Máriát látta megjelenni maga előtt, aki a következőket mondta neki: Isten a jóságodért meg fog jutalmazni. És valóban így is történt, Borbála a bányászok védőszentjévé lett. Róla még ma is nagy tisztelettel beszélnek a bányászok, mivel sok áldozatot követelő bányaszerencsétlenségtől sok emberéletet megmentett". A Borbála-napot a bányászok egyik legnagyobb ünnepüknek tekintették, szívesen emlékeztek vissza hagyományaira. A kultusz utolsó nyomát a salgótarjáni szénmedencében találta meg 1928ban Krupár Géza bányamérnök az etesi Gusztáv aknán. A bányamunkások között imaként a következők maradtak fenn: „Oh Szent Szűz Borbála, hozzád fordulunk/ mindazok, kik a föld mélyébe leereszkedünk/ Oltalmazz meg minket minden szerencsétlenségtől és bajtól,/ könyörögj érettünk s légy erős pártfogónk,/ mindörökké, Ámen!"^ 170