Lengyel Ágnes: Egy fafaragó pásztor öröksége (Balassagyarmat, 2007)

„A zén legénkoromba még minden pásztor faragott... "

tozatosak. A faragópásztorok megfigyelték, sőt merítettek egymás munkáiból. Mintákból volt „kutyás, őzes, szarvasos, vaddisznós. A mintákot úgy néztem le mások kanalárul. Ugyan magam eszébül is csinátam. " - mesélte Madarassy Lászlónak.

55 Gyurkó farag ványai első ismert darabjaként említettük egyedi kialakítású kígyós pásztorbotját (kat. L). A régi pásztor kezében a bot nélkülözhetetlen volt az állatok mellett. A terelésen kívül sokféle célra szolgált. Őrzés közben rátámaszkodtak, ráültek, megdobták vele az állatot, kisebb mezei vadakat leütöttek vele, s ha a szükség úgy hozta, ez volt verekedéskor használt fegyverük is. A 19. század népművészeti virágzásának idején, amikor a pásztorok tárgyi felszerelése is díszesebbé vált, a nyáj mellett használatos boton, kampón kívül készítettek a hivatás „címeréül" szolgáló ünneplő botot vagy kampót is, melynek a pásztorok játékaiban, táncaiban és viseletében is szerepe volt. Kedvelték vidékünkön a végükön csontbinkóval vagy ónöntéssel díszített és így súlyosabbá is tett botokat. Ilyet Gyurkó Pál többet is készített. Juharfából bicskával faragta például azt a bunkós botot, amelyiknek szárán a dombomra faragott gyűrűk közt szabályos rendben 27 sornyi kifaragott bütyök van, s a tehénlábszárcsont bunkó alatt a névkezdő betűk (GYP) láthatóak (kat. 20.). Technikai tudásának sokoldalúságát szemlélteti az a szilvafa bot, amelyen ónöntés, réz-veret, csontberakás és domború faragás egyaránt megta17. kép. Pásztorbot csont lálható. Hét sorban, összesen 174 darab fejes szeggel verte ki a bot bunkóval, ónintarziás díszítéssel, szárát, s alatta domború faragású virágmotívummal, tulipánnal is 1948 (kat. 59.) díszítette. Bunkóján az ón-öntés sugár alakzatú, s atehén lábszárcsontból készült nyak alatt ugyancsak ónnal kiöntött a GYP monogram és a készítés 1948-as évszáma (kat. 59; 17. kép). Ha valahová mennie kellett, azt az eperfából faragott botját vitte magával, melynek díszítése nyolc gyűrűdísz, középen fonásszerű faragással. A GYP monogramot és akészítés idej ének 1940-es évszámát abunkóba véste bele (kat. 45 ; 18. kép). A Népraj zi Múzeum ajándékaként őrzi az egri múzeum azt a késői korszakában faragott bunkósbotját, melynek szegletes feje alatt ólombeöntéssel GYP /1953 jelölés látható (kat. 62.). Madarassy László beszámolt Gyurkó Pál hatvani lakásában látott „barkócás közönséges" kanászbotjáról.

56 Ennek elkészítése az anyag előkészítése miatt hosszú időt igényelt. Az erdőn kiválasztott élő barkóca (berkenye) ágat tavasszal többnyire szabályos sorokban bevagdosták, hogy őszre forradások, görcsök keletkezzenek rajta. „Aki fát egyik tavaszon megszurkátam, csak a másik őszön vágtam ki. Mer a barkóca egy nyáron át nem forrja ki magát tökélletesen" - mesélte el a készítés fortélyait Gyurkó Pál. Az így „kiforrott" ágat tehát másfél év után levágták. Egyik vége, a feje rendszerint vastagabb volt, amit az ágnak gyökérről, tőben való lemetszésével érhettek el. Tűzön párolták, mésszel kenték be, majd zsírral, faggyúval dörzsölték, és több napig még trágyalében is tartották, hogy „szép piros" színt kapjon. „Mikor kivágtam, ge'ngeparázson pállítottam, azután fahamu főzetibe lúgoztam. Ettűl a barkóca megpirosodott. " A barkóca ezt a piros színét csak négy-öt évig tartja, azután „mikor öregenni kezd, lassan eeveszejti. "

51 A kampósbotot csak a juhászok használták. Ez a finom gyapjas merinói juhokkal, azok pásztoraival a 18. század végén került hazánkba. Az ősi fajtájú racka juhhoz nem kellett a kampó, hosszú szőrét ragadták meg a nyájból való kifogáskor. A kanászélethez nem tartozott hozzá a kampó használata, Gyurkó Pál egy díszesen faragott példányt azért készített, melynek fejét vallási témájú motívumokkal ékítette (kat. 56; 58. kép).