Kapros Márta: A születés szokásai és hiedelmei az Ipoly mentén (Debrecen, 1986)

CSECSEMŐKOR - Szemmelverés

tozók) nézegetik a gyemeket, s elvárták, hogy legalább szimbolikusan köpködje meg az illető a kicsit, hogy közömbösítse az esetleges igézetet.

1 71 A néphit tiltotta a kisgyermek dícsérését, mert az egyértelműen szemmelverést eredményez. édesanyám mesélte, hogy mikor gyütt velem az avatásrul vissza, körülfogták nagy sokan, oszt nézték miUen gyerek vagyok. - Jaj, lelkeim ne nézzétek anyira, mer' mingyá' elhal! - Ügy is lett. OUyan rosszul lettem, hogy édesanyám alig tudott hazavinni" {Verseginé Szabó Mária, sz. 1895., Litke). „Elég vót, hogy: MiUyen fajin gyerek! - oszt mán rítt is szeginke, mán odavót" (Sándomé Pénzes Margit, sz. 1922., Hugyag). Ez utóbbi előírásokhoz az idősebbek még ma is gyakran tartják magukat,

1 72 ha sokszor tréfás megjegyzéseket is fűznek hozzá. Mint említettem, sokféle betegséget vezettek vissza a szemmelverésre. „Ha valami baja volt a kicsinek, nem maradt nyugton, sírt, nem vitték orvoshoz. Nem is igen volt a legtöbb helyen orvos. Hanem azt mondták, meg van verve" (Dúlóné Gyürki Mária, sz. 1897., Nagyoroszi). „Ha nyafogott, sírt a kicsi, nem maradt, nem tudták mi baja, hát rámondták, hogy meg van igézve, hogy rossz szem nézte meg" (Drajkóné Zábrándi Margit, sz. 1916., Drégelypalánk). Ha úgy tesszük fel a kérdést, milyen jelekből következe tettek igézetre, az alábbiakat sorolják: ha nyafogott, nyüszörög mindig, sokat sírt, úgy rítt, mint az időtlenek, sokat ásít, de mégsem alszik rendesen, maradatatlan (nyugtalan), nem nevelődött (fejlődött). Máskor konkrétabb tüneteket sorolnak: a szemi ollyan, mint aki be van pókhálósodva, fáj a feje (?), hascsikarás,fosos vót, minta kacsa. Elsőnek üyenkor mindig szenesvizet készítettek. Ezzel egyrészt eldönthetőnek vélték, hogy valóban igézettel állnak-e szemben, s ha igen, hozzávetőlegesen ki a rontó személy. Másrészt már gyógyító hatást is tulajdonítottak ezen eljárásnak. A szenesvà készítésének módja lényegében mindenütt azonos volt. Egy tányér vízbe négy parazsat húztak bele a tűzhelyből, magukban megnevezték azokat. Leggyakoribb, de nem kizárólagos sorrend: ember, asszony, gyerek, lyány. Sok helyütt az az elem már kikopott, hogy a tányérra kereszt alakban rátett két rirokszál alkotta négy mezőbe dobták bele a parazsakat. Ha egyik parázs sem ül le, nem szemmelverésben szenved a gyermek. Illetve anüre gondoltak annál a parázsnál, amelyik leszállt a tányér aljára, olyan nemű, korú a rontó. Ritkábban előfordult, hogy konkrétan a gyanúsnak vélt személyekre kérdeztek rá ilymódon. Van, aki hangsúlyozza, hogy a víz készítése közben