Kapros Márta szerk.: Nógrád Megye Népművészete (Balassagyarmat, 2000)

AZ ÉPÍTETT KÖRNYEZET: TELEPÜLÉS ÉPÍTKEZÉS Zólyomi József

század első felében. A karó- és sövénykerítéssel vették körül az udvart, a kertet, sőt a telek utca felőli oldalára kapuval ellátott kerítést tettek. A szülőktől, nagyszülőktől hallott elbeszélések szerint az adatközlők úgy emlékeztek, hogy a beltelek vagy annak egyes részei, (udvar, szérű, kert) nem voltak kerítéssel elválasztva a 19. század második felében. Egyáltalán nem volt kerítés a hadastelepülések portáin, a több önálló lakóházzal betelepített beltelkeken, valamint a kisterjedelmű zsellér fundusokon. A gazdák örökösödés révén fel nem osztott beltelkei a szérű és a kert között, valamint a fundus utcai végén kerítést kaptak. A gyümölcsöskertet nem kerítették körül, legfeljebb alacsony élősövény védte. Ez utóbbi sem volt általános „végig lehetett menni a falun a kerteken is nem volt sehol kerítés" emlegették a szendehelyi, pataki, keszegi adatközlőink. A visszaemlékezések szerint az udvar és a szérű közötti kerítések a két világháború között jelentek meg, de elterjedtségük nem volt általános. Az utóbbi évtizedekben végzett gyűjtőútjainkon csapongató, fonott, deszka, kő- és vályog kerítéseket dokumentálhattunk a megye falvaiban. A csapongató kerítés szőlőkaró vastagságú hasított fából készült, melyet az oszlopra füzfagúzzsal vagy szöggel odaerősített három rúd közé, függőlegesen befontak. A megyében ez a kerítéstípus volt a legismertebb. A fonott kerítés alapanyaga a fűzfavessző, viszonylag kevés helyen volt megtalálható: az Ipoly, Feketevíz, Zagyva stb. ártereiben.