Kapros Márta szerk.: Nógrád Megye Népművészete (Balassagyarmat, 2000)
PÁSZTORMŰVÉSZET Lengyel Ágnes
valójában a megye határain túlnyúlik, a nagyobb felföldi régió, a honti, hevesi, borsodi, gömöri pásztorság művészetéhez kapcsolódik, és hasonlóság van a felvidéki szlovákság faragóművészetével is. A pásztorok, különösen a juhászok gyakran változtatták helyüket, életük során többfelé szolgáltak, ennek megfelelően kiterjedt rokonsággal rendelkezhettek. Maguk a tárgyak és fennmaradt visszaemlékezések tanúsítják, hogy szívesen átvettek egymástól formai ötleteket, technikai eljárásokat és tetszetős motívumokat. A múlt század népművészeti virágzásának idején a pásztorok tárgyi felszerelése is díszesebbé vált. A használati tárgyaknak a hétköznapiak mellett kialakultak munkára már nem használt változatai, melyek az ünnepi viselet darabjaivá és a pásztorfoglalkozás jelvényeivé lettek. A juhász például amellett a kampó mellett, amelyet a nyájnál használt, hivatása „címere"-ként ünneplő kampót vagy botot is készített, melyet templomba, a hatóság elé vagy vásárba, kocsmába menet vitt magával. Ennek díszítményei, például magának a pásztornak az alakjával, az általa őrzött állatokkal, ugyancsak a hivatás kifejezései lehettek (HOFER T.-FÉL E. 1994:10). A tárgyak funkciójának ilyen megkettőződése, azaz az ünnepi és munkára használatos változatok elkülönülése mellett, eredeti rendeltetését teljesen elveszített, árucikk gyanánt, városi megrendelők számára faragott darabok is gyakorivá váltak a 19. század második felétől. A kimagasló készségű és specializálódó faragópásztorok körében megjelent a versengés, remeklés, egymás felülmúlásának vágya. „Mindég többet és jobbat faragtam. Eljutott a híre sokfelé, hogy én tudok faragni" - írta visszaemlékezésében Gyurkó Pál, a palóc vidék híres faragópásztora (GYURKÓ P. 1954). A művészi kidolgozású pásztorfaragások mint ajándék-, illetve dísztárgyak bekerültek városi, nem-paraszti környezetbe, ahol a nép iránt megélénkülő érdeklődés következtében divatjelenségként vagy nemzeti szimbólumként hatottak (VEREBÉLYI K. 1981:82). Az eladásra, ajándékképpen, szuvenír-jelleggel készített tárgyak, ha megváltozott funkcióval is, de készítőjük által és díszítményeik, formájuk alapján a pásztorok nemzedékeken öröklődött hagyományait őrzik, gondolatvilágát és ízlését tükrözik. A pásztorművészeti alkotások speciális jellegét adja tehát ez a kettősség, azaz hogy a régi tradíciók továbbélése mellett az újabb hatások, külső ösztönzések folytán született formai megoldások és motívumok ötvöződnek. A palócság pásztorművészetének közgyűjteményekben fennmaradt tárgyi emlékei a 19. század második és a 20. század első felét reprezentálják. Ebben az időszakban a díszített tárgyak egyik fő jellemzője a domború faragás. Az így készült botok, fokosok, ivóbegrék, gyufatartók, só- és paprikatartók, képkeretek, furulyák díszítményei plasztikus ábrázolást adnak és különösen alkalmasak voltak változatos figurális, növényi ábrázolások megjelenítésére. A domború faragás egyik módja szerint csak a mintaközöket mélyítik ki és a díszítmények a felület eredeti síkjában maradnak. A másik esetben pedig a kimélyített alapból kiemelkedő egyes elemek is többé-kevésbé domborúan faragottak. E kétféle díszítésmódra számos példát találunk a jellemzően dombo-