Kapros Márta szerk.: Nógrád Megye Népművészete (Balassagyarmat, 2000)

TÁNC- ÉS ZENEI HAGYOMÁNYOK Felföldi László

tott a lányok számára. Belépőt csak a legényeknek és a fiatal házasoknak kellett fizetni. Nógrád megyéből is van adatunk a május elseje és Pünkösd közötti májfaállítás, a pünkösdölés és a Szent Iván-napi tűzgyújtás szokására, amelyeknek valószínűleg a tánc is része volt, de a följegyzésekben nagyon ritkán fordul elő. A megye területére esik az ország egyik széles körben ismert búcsújáró helye Mátraverebély, amely Manga János híradása szerint, az 1940-es években még egy sajátos táncos szokás színhelye volt: „A búcsúsok, férfiak és nők egyaránt este az ájtatosságok és a vacsora után körbe álltak, a körből a jelenlévő barátok, papok sem hiányoztak. Amikor megalakították a kört, éneklik a Kánai mennyegzőt, amelynek dallamára egyhelyben ritmikus táncmozgásokat végeznek. Mikor a szöveg éneklésében az a rész következik, hogy »úgy megsergették Magdolnát, mind elrúgta a papucsát... «, párokba oszlanak, főleg az asszonyok választanak párt maguknak, összefogózkodnak és mint a csárdásban szokás, egyet-kettőt fordulnak, miközben a papucsot lerúgják a lábukról" (MANGA J. 1946:60). E táncban az egyház által is megtűrt szakrális gyökerű tánc nyomára ismerhetünk, amelynek kísérő dallama 17. századtól kezdve ismert, s a Kánai mennyegző bibliai történetét idéző epikus szövegekkel összekapcsolva 20. századi szokásdallamként általánosan elterjedt. A nógrádi példát öszszevetve a dél-alföldi és jászsági dramatikus változatokkal, azt mondhatjuk, hogy ezek a dramatikus, énekes, táncos játékok körébe tartoznak, amelyek a felnőttek között fönnmaradva (nem gyerekjátékként) a világias szokások, illetve szokáselemek megszentelését, megszelídítését szolgálták, valószínűleg a 18. század óta. Ilyen módon egyházi közvetítésre vallanak (MANGA J. 1946; BÁLINT S. 1977:1.176-178). Az emberi élet fordulóihoz tartozó szokások közül a jól ismert lakodalom mellett külön figyelmet érdemel a fiatal halott temetése. A Rimócon 1970-ben megfigyelt példa a szokás szívós továbbélésére utal (KORNISS P.-NOVÁK F. 1975). A temetésen vagy a halotti torban való tánc, feltételezésünk szerint, valamikor általánosabb volt a megyében, de a 20. századra csak szórványos emléke maradt. A felfogás szerint a zenés-táncos temetés, amikor az ifjút „lakodalmi" pompával temetik, az ifjú halott lakodalmát jelképezte. E szokás párhuzamait a szakirodalom szerint a 20. században a magyar nyelvterület középső és keleti felén találjuk meg nagyobb gyakorisággal (FELFÖLDI L. 1982). Tánczene A vidék hagyományos táncéletét hosszú ideig a régies szólisztikus hangszerek - a duda, a furulya, s részben a citera - tánckísérőként való használata, a modernebb hangszerek (tangóharmonika, fúvós zenekar) késői megjelenése jellemzi. (Régebben előfordult a duda és a hegedű együttese is.) Egy 1865-beli híradás a Salgó vidékiekről írva a duda eltű-