Kapros Márta szerk.: Nógrád Megye Népművészete (Balassagyarmat, 2000)

PARASZTI SZŐTTESEK ÉS HÍMZÉSEK Kapros Mária

ják) jutott szerep (NYÁRY A. 1909:140; JÓKAI M.-MÉRY M. 1998:293-303). Időben legmesszebbre az ilyen díszítésű farkas féketek. vezetnek, s mivel ezek a kikötve viselt fejkendőkből alakultak ki, egyértelmű, hogy a már tárgyalt gyolcshímzéseknek egy másik táji változatával van dolgunk. Az utóbb határon túlra került városi előnyömdáknak is valószínűleg szerepe volt abban, hogy itt a lyukak feltűnően nagyok voltak és a laposöltéses részleteknek csak elenyésző szerep jutott. A kevés változatosságot mutató, nagyméretű motívumok egymásutánjából formált díszítmény többsége szegélyminta, amiket - leszámítva a zömében varróasszonyok készítette főkötőket - külön csíkokra varrtak ki. Ilyenből került fodor az alsószoknyára. S ahogy a 19-20. század fordulójától a lakás textil iái körében a gyári gyolcs egyre nagyobb teret nyert a kéziszőttes vászon rovására, hasonló szélhímzéses csíkokkal keretezték három oldalról a lepedőket, szegték körbe az asztalterítőt (KAPROS M. Etes, 1985). Középen pedig az anyagszéleket ugyancsak így előre kihímzett betétcsík fogta össze. Nagy folthatású kerek motívumok sorjáztak a gyolcs párnahuzatok ágy elejére eső végein is. Az 1930-as évektől terjedő, új divatú lakástextíliákat, a függönyöket, ágyterítőt, szekrénycsíkot hasonlóképpen hímezték ki. Ezek mintáit javarészt Salgótarjánban vagy Szécsényben drukkoltatták, a tarjáni piacon előnyomó dúcokat is lehetett kapni (KAPROS M. Karancslapujtő, 1984; Karancsság, 1986; Karancsalja, 1997). Az utóbbiakat már színes, csak laposöltéssel varrott hímzésekhez is használták, amelyek kanavászból készült alsószoknyák szegélyének vagy a városi mintára terjedő, angol szélű párnák három oldalának díszítésére szolgáltak. A tarka szabadrajzú hímzés (telivarrás) megjelent - ahol még használatban voltak ilyenek - a házivászon lepedőkön is, immár nagyméretű csokormotívumok formájában. Ami miatt azonban az itteni vászonlepedők inkább említést érdemelnek, az a subrikolt fehérhímzésnek viszonylagos továbbélése. A mátraalji falvak hímzőgyakorlatát leginkább a szimultán sokféleséggel jellemezhetjük. A változatosságban rendszert felállítani nem a kutatások előforduló fehér foltjai miatt nehéz, hiszen a legfeltártabb Kazár-Vizslás-Mátraszele falucsoport (DAJASZÁSZYNÉ DIETZ V.-MANGA J. 1954:16-20; GÖNYEY S. 1938:145-153; FÜLEMILE Á.-STEFÁNY J. 1989) hímzésgyakorlata is részleteiben sokszor egymásnak ellentmondó következtetésekhez vezethet. A változatosság okát a sok irányból jött külső hatásban vélem felfedezni. A gyorsan fejlődő, polgárosodó Salgótarján kisugárzása egyre erőteljesebb a 19-20. század fordulójától. A falvakban létesült bányatelepek, kolóniák sokfelől származó lakói egyrészt a magukkal hozott, másrészt az együttélés során akkumulálódott, immár polgárosultabb ízlésükkel - a telepek társadalmi különállása ellenére is - hatottak a helyi paraszti közösségekre. Szempontunkból nem elhanyagolható az sem, hogy a vármegye vezetése, főleg az 1930-as évektől szociális megfontolásból igyekezett népszerűsíteni a háziipari tevékenységet, egyebek között kézimunka tanfolyamok szervezésével. Ebben a bánya fenntartotta iskolák különösen jeleskedtek. Az új hímzőtechnikák, minták terjedésében számol-