Kapros Márta szerk.: Nógrád Megye Népművészete (Balassagyarmat, 2000)

PARASZTI SZŐTTESEK ÉS HÍMZÉSEK Kapros Mária

koztak azzal, hogy több kendő mintájából újat kombináljanak össze. Ez azután változó sikerrel járt, kevés a jól komponált, harmonikus darab. A kendőkön nemegyszer visszaköszön egy-egy jellegzetes kékfestő minta, elszórtan nyomódúcok használatára is emlékeztek. Mindez amellett szól, hogy a szabadrajzú gyolcshímzések esetében vidékünkre inkább a kívülről kapott mintakincs, kompozíció elfogadása és reprodukálása jellemző. A minták stilizált és naturalisztikus megfogalmazású virágokból, leveles ágakból álltak, kedvelt volt a szőlőfürt is. Néhol feltűnik madáralak, pillangó, virágtartó edényféle, ötágú korona, a magyar címer leegyszerűsített ábrázolása. A díszítménybe szívesen szerkesztették bele a tulajdonos nevének kezdőbetűit. Lapos-, szár- és huroköltéssel dolgoztak, ritkán van példa a nagyobb lyukakban pókozásra. Az áttört és hímzéssel borított felületek aránya egyensúlyban van, vagy az utóbbi javára billen. A díszítményt a kendők használati módjához igazodva helyezték el. A fejkendőkön két szomszédos oldal mentén fut - legtöbbször hullámindás középtengelyű - csíkminta, amit olykor szélesebb subrika helyettesített, és az így határolt sarokba egy nagyobb csokorminta került. A díszíteni kívánt felület növeléséhez azonban nem mindig volt kellő kompozíciós készsége a készítőnek, így gyakori, hogy lazán egymás mellé tett, megformálásukban, stílusukban alig harmonizáló, kisebb mintaegységekkel varrták tele a kendősarkot. A vállkendők felvételkor hátul megkötött két sarkába is hímeztek kisebb virágcsokrot. Az átlósan összehajtva viselt kendők nem látszó oldala díszítetlen maradt. Esetenként viszont a negyedik sarokba varrott eltérő minta révén ugyanaz a darab két kendőt jelentett a ruhatárban. A kézbe való kendők díszítése szintén sarkos elrendezésű volt. Ismertek hímzéssel szegett és körbehorgolt példányok, legkedveltebb volt azonban szegélyként a laza mintázatú, vékony cérnacsipke, amelynek selmeci csipke elnevezése szintén felvidéki eredetre utal. Helyenként e fehérhímzést megpróbálták alkalmazni gyolcsból készült lepedőkre, alsószoknya szegélyére, Dejtáron pruszlikokon kései színes változata is előfordult. Ezek inkább egyedi kísérleteknek tekinthetők. Külön figyelmet érdemel azonban Diósjenő, ahol a gyolcshímzésnek a helyi stílust meghatározó változata alakult ki. Ennek részletes dokumentálását Grynaeusné Papp Emília kutatásának köszönhetjük, aki az 1950-es évek elején még a megelőző közel száz év gyakorlatát is áttekinthette. A finom művű pókozással gazdagított lyukvarrást (slinges-bekötéses) tartja korábbinak, ami mellett az alátöltött laposöltéses hímzés (tőttés) a 19. század végétől egyre nagyobb szerepet kapott, egyes tárgyféleségeken kizárólagossá vált. Az utóbbi mintázásnál korábbi gyakorlatnak látszik a piros szín használata, majd a 19-20. század fordulójától fokozatosan elszíntelenedés tapasztalható. A motívumkincs javarészt virágokból (bimbórózsa, fukszia, gyöngyvirág, nefelejcs, nagytulipán, tubarózsa, margitvirág, györgyína, aranyvirág, azaz krizantém, szekfű, császárkorona, szemesvirág) áll, különböző levélformákkal, szőlőfej\t\, kalásszal. Eredetüket az emlékezet már