Kapros Márta szerk.: Nógrád Megye Népművészete (Balassagyarmat, 2000)

PARASZTI SZŐTTESEK ÉS HÍMZÉSEK Kapros Mária

is - sajátos karaktere attól is függött, hogyan helyezték el a díszítményt az egyes tárgyakon, egyáltalán: mit díszítettek ilyen formán? Az esztétikai szempontok mellett ebben közrejátszott az adott tárgy rendeltetése is. Annyit elöljáróban leszögezhetünk, hogy itt az ünnepi szféra körébe tartozó textíliákról szólunk elsősorban, hiszen azokon kapott kiemelt szerepet a díszítés. Ezek esetenként tovább tagolhatok az egyes különböző ünnepi alkalmak szerint. A házbelső, de különösen a viseletek, amiknek a díszített vászonneműk részét képezték, tájban és időben igen változatos képet mutatnak. Ezért inkább csak az általános tendenciák megfogalmazására vállalkozom, egy-egy kiragadott példával színesítve. A parasztszövőszéken készült vászon szélessége adott, fél méter körüli. A szövő egész tárgyban gondolkozott munka közben. Nincs olyan lepedő, abrosz, amin az összevarrott vászonszéleken az egy vonalba eső minták különböznének. Ezeknél a megkomponált daraboknál ügyeltek arra, hogy a beszőtt hímek a vászonnemű összeállításakor pontosan illeszkedjenek. Amikor azonban nem a mintán volt elsősorban a hangsúly, hanem azon, hogy az adott felület „ne legyen puszta" - így a párnaoldalak, a derékalj és dunnahuzatok esetében - ott kevésbé törődtek azzal, hogy összevarráskor „talál-e a minta". A takácsszőttesek szigorú, olykor már merev szabályosságával szemben, a parasztszőttesek oldottabb megfogalmazásának hátterébe világítanak be az Őrhalomban híres szövőként ismert Varga Gergelyné Hegedűs Julis (sz. 1886) szavai: „Az ember azt úgy érízte, hogy mi kívánkozik oda... Vót, hogy untam mán a simát (szőni), hát vetek bele valamit (mármint díszítést)". Az arányokra azért ügyeltek, arasszal, kéznél tartott pálcával mérve ellenőrizték munka közben a minták, közök szélességét. Először tekintsük át a lepelszerűen használt tárgyféleségek díszítését. Az ágyvetés helyi szokásaihoz igazodva másfél, két vagy három, hosszában összevarrott vászonszélből való lepedőknek általában egyik keskeny oldalától kisebb-nagyobb távolságban fut a cifra. De kistáji illetve időbeli különbségeket mutatva kerülhetett szőttes hím a lepedő mindkét keskeny végébe is. E két mintasáv nem volt feltétlenül azonos, „aki nagyon rá akart tenni" - főleg a menyasszonyágy lepedőjébe - különböző, de azonos szélességű cifrát szőtt vagy szövetett. Érsekvadkerti sajátosság, hogy a két vég díszítése között szembetűnő hangsúlybeli különbség volt. Az őrhalmi csoport javarészt egyvégű lepedői között gyakori az ún. „lepedőfiókos" megoldás. A specialistával külön megszövetett, téglalap alakú lepedőhímeket a kívánt helyen betoldották az egyes vászonszélekbe, amelyeket azután csipke, gyári betétszalag közbeiktatásával egymáshoz varrtak. A 19. században készült darabokból következtetve, a korábbi gyakorlat az volt, hogy előbb - gondosan ügyelve arra, hogy a toldás minél kevésbé látszódjon - egymás mellé varrták a lepedőhímeket, s a továbbiakban ezzel a hosszú betéttel dolgoztak. A lepedőfiókos megoldás mellett egyéb praktikus okok is szóltak. A divat változásával így felújíthatták a készletet: a lepedőhím maradt, de újon-