Kapros Márta szerk.: Nógrád Megye Népművészete (Balassagyarmat, 2000)

VISELET - Parasztviselet Flórián Mária

ragjának, lajbijának piros tűzését a középkorúak öltözetén zöld, az öregekén fekete tűzés váltotta fel, és ahol a leányok, menyecskék fehér harisnyát vagy krepp-papírral festett rózsaszínt, illetve tüdőszínt viseltek, a középkorúak szürkét vagy zöldet, az idősebbek barnát, feketét. Egy pesti ember gyászos alkalmakhoz kék harisnyákat is hordott nekik a szécsényi vásárba. De a polgárosodó falvak is kialakították maguknak az életkor előrehaladtát jelző kötelező színskálát. Etesen például a fehér esküvői öltözetet az újasszonyoknak járó rózsaszín követte, ezt idővel a világos-, majd sötétkék, idős korra a lila váltotta fel. A helyi társadalom szabályai szerint működő, ahogy mondani szokták „élő népviseletben" az állandóbb férfiöltözetekhez képest változékonyan alkalmazkodó női öltözeteknek sok mindent el kellett árulniuk arról is, hogy viselőjük milyen alkalomra öltözött fel. A közösség ilyen elvárásaival először az eladósorba került leányok találták szembe magukat. A legények fekete posztóruhája valamennyi ünnepélyes és gyászos alkalomhoz illett, a leányoknak azonban megfelelő színválogatással minden eshetőségre fel kellett készülniük. A templomban szinte közszemlére felsorakoztatott nagylányoknak lassanként rendelkezniük kellett valamennyi, a falu normáiban szereplő öltözetdarabbal, hogy személyes sorsuk alkalmaihoz vagy a liturgia előírásaihoz illően jelenhessenek meg. Kapros Márta (1992) - aki Patak példáján általánosabb érvényű eredményekre jutott a gyászos öltözködés rendjét vizsgálva - megállapította, hogy már az öltözködés feltűnő színeinek, díszeinek, a divatos újdonságoknak a visszafogása is utalhatott gyászra. A gyász kifejezésének, a gyászos öltözködésnek módja és fokozata függött az életkortól, a személyes vagy az ünnepekkel kapcsolatos gyász súlyától. Voltak olyan falvak, mint Dejtár, ahol a legtávolabbi rokon halálának esetén már a hatéves kislányt is feketébe öltöztették (VARGA M. Dejtár, 1950). Hollókőn a plébános tanácsára a kislányokra ilyenkor kék ruhát adtak, a diósjenői leánykák pedig világoskékkel fogazott fekete köténykét kaptak a rokongyászhoz (GRYNAEUSNÉ PAPP E. 1972). Általában csak a felnőtt sorba került fiataloktól volt elvárható, hogy egy közeli családtag halála esetén mélygyászt öltsenek, amit a fehér vászonruhákra felvett mélyfekete selyem-, posztóöltöző fejezett ki. A böjtben vagy ismerős temetésén kötelező félgyászos megjelenéshez a tarka, vagyis festőöltöző és a kék hímzéses szakácska is elegendő volt. Ilyenkor egyetlen sor kék galárison kívül másféle ékszert nem viseltek. A festőhöz hasonló szerepet töltött be a fekete, apró mintás karton is, így a kazári Kossuth-gyász is, amiben a „messzebbről való" rokont gyászolták, és amit böjtben viseltek. A Hollókő környéki falvakban az asszonyok pántlikás-gyöngyös főkötője is érzékenyen jelezte viselője gyászát. A harmincon felüli aszszony fekete gyászos féketőjét csak kék-zöld pántlikafodrok, de gyöngyök már nem díszítették, a még idősebb pedig elhagyta a főkötőt, egyáltalán „nem akart cifrálkodni". Ilyenkor a galáris is gyászos volt, amit fekete, kék, zöld dekás gyöngyből, súlyra vásárolt apró szemű fényes gyöngyből fűztek.