Kapros Márta szerk.: Nógrád Megye Népművészete (Balassagyarmat, 2000)

VISELET - Parasztviselet Flórián Mária

karvédőt: a nyakba madzaggal felkötött, vászonból csőszerűén összevarrt karmantyút, karvasat. A szűk ujjú ing a kabátok alá is könnyen befért, majd a blúzok alatt alsóruha lett. A bő ujjú ingváll pedig - ameddig csak egy-egy faluban a parasztos viselet megmaradt - a nyári és többnyire az ünnepi öltözethez tartozott. Az 1850-1860-as évek farsangi táncruháját, illetve régies öltözködési módját idéző előbbi mondat az elöl derékba felfogott, feltűzött szoknya alatt csak egyetlen pendelyt említ. A rimóci asszonyok még a 20. század elején is a szoknyakorcba tűrték fel elöl a szoknya csücskét, és „az volt a híres, mentől fehérebb volt a pendele". Az egykorú leírások, ábrázolások pedig általában az akkor divatos, a krinolin mintájára kiszélesedett, bő szoknyákról szólnak. A fényképészek, rajzolók is - mondhatni a parasztos népviseletek elmúlásáig - szinte csak sokszoknyában örökítették meg az ünnepre vagy éppen a fényképezésre félkészült asszonyokat, leányokat. Csak a hurcolónapi ruhákra is kíváncsi etnográfusok fényképezték őket pendelyben, laposan, egy alsó- és felsőszoknyában, munkához öltözötten. Amikor a népviseletek szépségét, művészi megjelenését hangsúlyozzuk, mi is a rizskeményítővel porcelánszerűre keményített, slingelt aljú alsószoknyákra emlékezünk, amelyek a legkülönfélébb anyagokból ráncolt, rakott felsőszoknyák harangvonalát kialakították. A szoknyát elöl keskeny kötény, sure vagy gyakran szoknya szélességű kötényfelék, kecelek, gangák takarták, díszítették. A megyében néhol fennmaradt a régies, a szoknyával egybevarrt pruszlik is, de nem ez, hanem a szoknyától különvált, vállon madzaggal szabályozható vagy összevarrt, hátán szabott, elöl kapcsos vagy ón, gazdagabbaknak ezüstgombos pruszlik lett az általános. A pruszlik, lajbi többnyire dísztelen volt, a vállkendő úgyis eltakarta, hiszen valójában a fűző szerepét töltötte be. A lajbi alá szorított mell és karcsú derék a szoknya bőségét hangsúlyozta. Mert ez volt az illendő testforma: a „lapos mell, nagy far", amit helyenként még rongyszoknyával vagy farpárnával is szélesítettek. A sokszoknyával viselt csizma és a szélesre hajtogatott vállkendő ugyancsak testesítette viselőjét, aki így felkészülve megfelelt a paraszti szépségideálnak, egészséges, munkabíró benyomást keltett. Még az anyagában, szabásában új ruhákat is eleinte úgy vették magukra, mint a korábban megszokott öltözetdarabokat, vagyis csípőjüket hangsúlyozták, mellüket leszorították, hogy a helyi szépségideálnak megfeleljenek. Az 1890-es években megyeszerte mindenki kékfestőben, tarkában járt. Festő volt a szoknyák, váll- és fejkendők, kötények kedvelt anyaga. Vanyarci emlékek szerint 1900 előtt még az alsószoknya is, amiből 58-at is felvettek egyszerre, szintén festő, fekete volt (FLÓRIÁN M. Vanyarc, 1963). Festőből varrták a gyermekek zubbonyát és melledzős szoknyáját is. 1900 körül a gyarmati, besztercebányai, losonci kékfestő mesterek sátrai sorakoztak a balassagyarmati vásárban, és már kelmekereskedők is árulták a festő olcsóbb és drágább, vágyottabb változatait. A lévai festő elvitte a kifakult ruhákat, újrafestette, és haza is szállította. Rajtuk kívül a váci, gyöngyösi, pásztói, losonci mesterek igyekeztek a vidékenként változó igényeket kielégíteni. Etesen például