Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2018 - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 41. (Salgótarján, 2018)

Várkonyi-Nickel Réka: Az Acélgyár emlékezete a tréfás elbeszélések tükrében

Túlnyomó többségben azonban a helyenként egy teljes családról szóló, a család több tagjához kötődő tréfás „igaz” történetek vannak, amelyek végéről sokszor el is marad a csattanó, a történetek eseményének fonala számos humoros jelenet mellett kanyarog el, és a végére csupán kevésbé jelentős erkölcsi tanítás marad, vagy akár az se. Egy-egy hosszabb történet meghallgatása közben az embernek az az érzése, hogy soha sem lesz vége, annyi felé ágazik és kanyarog a cselekmény, ez Vertich József írott szövegeire is jellemző, tökéletesen megfigyelhető rajtuk a szóbeli műfaj írásba ültetése (több-kevesebb sikerrel). Sok esetben felismerhető a mesélő személyének azonossága, és az acélgyári kolónia több évtizeden keresztül birtokolt egy igazi „anekdota hőst” is Nickel Lajos személyében, akinek a beceneve csupán „Uszu” volt, de már nem emlékszik rá senki, hogy miért? Az anekdota, vagy adoma műfajába nem sorolható, helytörténeti céllal született, a vállalat gondoskodását leíró, vagy egy-egy tisztviselő emberségét megörökítő26 27, az egykori kolónia utcaképét és épületeit rögzítő elbeszélések szintén jelentősek a történeti kutatás szempontjából.

A kolónia gazdálkodására, illetve a már rég eltűnt kemence sorra sokan emlékeznek. „a Kaszinóhoz és az Olvasóegylethez közel, két területi elosztásban állt 2x4 lakásosföldszintes épület. [...] ...az egyik házsor végében (a D-i oldalon) volt a hat-sütőte- rű kemence, melytől ez az épületsor nevét kapta: Kemence-sor. A másik épületsornak É-i végében egy hentes bolt volt, s ez okból e házsornak Mészárszék-sor lett a neve. Az itteni hentesüzletet akkori szóhasználattal mészárszéknek mondták, ugyan gyári tulajdon volt, de mindenkor egy városi hentes bérelte, akit viszont a telepiek székálló néven emlegettek.”21 Életmódtörténeti szempontból ezek az elbeszélések értékes források. „Hát, te, háború előtt még emlékszem, hogy elnézte az állattartást a gyár. Veteményes kert is akkoriban kezdődött, amikor már rosszabbodott a helyzet, de előtte, gyermekkoromban abszolút nem. És aztán minden két ház vagy ház között volt egy kemence. De az én édesanyám már azt nem használta. Nekem van egy olyan sanda gyanúm, hogy a vállalat azt felépítette hagyománybúi, de talán már nem használták. Pékek voltak, anyám itthon dagasztotta a kenyeret, és aztán vittük a pékhez. Ráírta egy cetlire, a maga kis írásával, hogy [...]né, és ezt a pék ráragasztotta a kenyérre, és ez alapján lehetett keresni. És akkor az én dolgom volt hazahozni. Mindig félve néztük a szép kenyereket a polcon, mert reménykedtünk benne, hogy olyan szép megdagadt kenyér lesz. És amikor nem találta meg és már jöttek a laposak, akkor már aggódott, hogy nem dagasztotta ki jól. De nem hiszem, hogy ez pletyka téma vót, ezt csak anyám tartotta kínosnak.”

A kenyérsütés szándékát a háziasszonyok a „görccsel” jelezték, amely egy ágas- bo- gas fadarab volt, minden családé más alakú. Egy helyen megcsiszolták, és ide írták tintával a család nevét.

26 „’38 környékén a hengerló gépen a hidraulika kissé meghibásodott és akkor szóltak a Liptay mérnökárnak, hogy ő ért hozzá, nézze már meg, hogy mi a baj. Ő fogta a szerszámát, megnyitotta a hidraulikát, ami még olajat rejtett a vezetékben és ráfolyt a zakójára, ami gyapjú volt. Akkor mondta neki a hengerész, hogy, jaj de kár mérnök úr ezért a szép ruháért, hogy olajos lett. Erre a Liptay azt mondta, hogy nagyon tetszik fiam, no, akkor itt van, használd egészséggel! Az meg kimosta és büszkén járt benne. Nagyon rendes emberek voltak.” (Részlet R. E-vel készített interjúból 2011.), illetve egy másik történet: „A jégpálya az olyan jó volt! Volt ott melegedő is. Aztán egyszer, amikor sportpálya volt, ott fociztunk, a kapu ing meg táska volt. Jött arra a Karattur igazgató úr, látta, hogy focizunk. Másnap szólt az ácsmesternek, hogy kapufát akar látni a fiúknak. És másnap már volt kapunk." (Részlet B.T-vel készített interjúból 2010.)

27 U.0.15.

161