Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2018 - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 41. (Salgótarján, 2018)
G. Toronyi Judit: Lakosok és választók a salgótarjáni városközpontban (1922)
A DORNYAY BÉLA MÚZEUM ÉVKÖNYVE TÖRTÉNELEM XLI. KÖTET (2018) LAKOSOK ÉS VÁLASZTÓK A SALGÓTARJÁNI VÁROSKÖZPONTBAN (1922) G. TORONYI JUDIT Magyar Nemzeti Levéltár Nógrád Megyei Levéltára, Salgótarján Az 1848. évi V. törvénycikkben fogalmazták meg először Magyarországon a népképviselet elvét, majd az 1874. évi XXXIII, törvénycikk lesz az, amelynek alapján az összes dualizmus kori választás lefolyik. 1869-ben a népesség 6,7 százaléka rendelkezett választói jogosultsággal, 1874-ben 5,5 százaléka. A századfordulóra a számszerű visszaesés mértéke oly nagy volt, hogy el kellett törölni azt a rendelkezést, miszerint az adóhátralékosok a választói névjegyzékből töröltetnek.1 Gyakran felmerülő kérdés volt a századelőn, elsősorban az ellenzék részéről, hogy a szabadelvű haladás mércéje lenne a politikai jogok kiterjesztése. A választási programokban a választójog reformja sarkalatos pontként szerepelt, mint elérendő cél. Az 1910-es évek elején beterjesztett törvényjavaslatok szerint az ipari munkásság lenne az a társadalmi csoport, amelynek a jogkiterjesztés nagyobb lehetőséget adna arra, hogy tagjai részt vegyenek a közéletben. Szintén új törekvésként jelentkezett az általános és titkos szavazás bevezetése a nyílt állásfoglalással szemben. A kormánypárti Nógrádi Hírlap 1913. január 12-i számában a választójogi reformról megjelent cikkében igen határozott véleményt mondott ennek lehetőségéről. „Oly biztos katasztrófához vinne az előre látható fejetlenség, melynek példáját csak a párisi kommün rémuralmában láthattuk. Nekünk igen is szükségünk van a választói jognak nem hirtelen, hanem lassúbb ütemben bekövetkező kiterjesztésére, úgy hogy zökkenők nélkül érjük el a népjogok kiszélesítésének tényét.”1 2 A választójogi reformtervezet legnagyobb indulatokat kiváltó fejezete lett és ellentmondott minden jogkiterjesztési szándéknak a választói jogosultság korhatárának felemelése 30 éves korra. A Felsőnógrád 1913. március 8-i számában Tisza István gróf parlamentben elhangzott beszédéről tudósítva ezzel kapcsolatban annak a véleménynek adott hangot, hogy „ha látjuk, hogy a demagógia minden tényezője mennyire összefog a 30 éves korhatár ellen, csak azt bizonyítja, hogy ez a korhatár a leghelyesebb cselekedetek egyike.”3 Az új törvényt kritizálok nem értettek egyet azzal a módosítással sem, hogy elvették a jogot a törvényhatóságoktól, és belügyminiszteri hatáskörbe utalták a választókerületi beosztás szabályozását. Hosszas viták és huzavonák után végül az 1913. évi XIV. törvénycikk az országy- gyűlési képviselők választásáról 1913. április hó 30-án szentesítést nyert, és az országy- gyűlési képviselőválasztó kerületek számának és székhelyének megállapításáról szóló 1914. évi XV. törvénycikk kihirdetési napján, azaz 1914. év március hó 31. napján élet1 GERÖ 1988.32. 2 Nógrádi Hírlap Balassagyarmat 1913. január 12. XLI. évfolyam 2. szám 3 Felsőnógrád Losonc 1913. március 8. II. évfolyam 20. szám 117
