Szirácsik Éva (szerk.): Neograd 2009 - A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 33. (Salgótarján, 2010)
Cs. Sebestyén Kálmán: „...és múzeum.” (Múzeumalapítási kísérletek Salgótarjánban)
NEOGRAD 2009 NÓGRÁD MEGm^M^MÍZEÜMOK ÉVKÖNYVE XXXIII. közösség él, ennek következtében erős az áthagyományozás igénye. Az 1800-as évek második felében ez a kezdeményezés döntően a formálódó civil szférában fogalmazódott meg, amely létrehozta „háttérintézményét” egyesület, alapítvány formájában. Támogatóként megnyert olyan személyeket, akik vagy anyagilag, vagy kapcsolataik révén elősegíthették a célok megvalósítását. Salgótarján a feudális faluból szinte pillanatok alatt lett városnyi nagyságú. Lakossága harminc év alatt több mint tízszeresére növekedett. Ez azt is jelentette, hogy a már egyébként is ingatag - mert nem tudni mit tartott értéknek - faluközösség a gyors növekedés miatt szinte szétrobbant. A sokszorozódó lakosság jelentős része - mint általában a munkaerő szívóhatását felmutató térségeknél - „átmenő” volt: rövid időre maradt meg, majd helyére mások jöttek. Emellett ez a lakosság vallásban, mentalitásban, munkaritmusában, napi időbeosztásában is más volt, mint a helyben élők, helyhez kötöttek. Az instabil állapot nemcsak az értékek újragondolásának, egyáltalán felismerésének nem hagyott időt, hanem a leghétköznapibb dolgokban, a közigazgatásban is újra és újra akadályokat gördített a működés elé. A képviselő-testület 1896-ban megállapította: „... a munkásnép a község több mint 5000 kát. holdból álló határainak minden részében szétszórtan fekvő telepeken lakik... A lakosság egy része a községi elöljáróság, sőt rendőri személyzet előtt is ismeretlen. ” „Idegen test” volt a vállalatok vezetősége is, mert más érdekek és értékek mentén gondolkodott, mint a község életét addig meghatározó emberek. A vállalatok hosszú távú elképzelései alapján a nyilvánosság előtt is felvetették azokat a problémákat, melyek a remélt előrelépést akadályozzák. Kezdeményezéseik teljes egészében az adott állapotok felmérését és azok megváltoztatását tűzték zászlójukra, mint pl. patakszabályozás, piactér rendezése, polgári iskola építése, vasúti megállóhely létesítése stb. Erre utalva írta a Salgótarjáni Hírlap 1908-ban: „Valamilyen mozgalom tükröt állított a tarjáni polgárság elé, az belenézett és megrökönyödve látta hátramaradottságát, minden nemes iránti indolenciáját, melyekért, most hamaros felbuzdulásában rehabilitálni szeretné magát... És most mindenki mindent akar. Neki iramodott mohósággal teleszórják a levegőt mindenféle ideákkal, hogy szinte borsódzik tőle a hátunk. ” Arra viszont még „nem értek rá,” hogy mérlegeljék az őrzendő értékek körét. A várakon túl nem is volt más látható örökség. A várossá válás akarata pedig inkább az átalakítást hangsúlyozta, nem a megóvást. Ennek következtében nem tudott kialakulni egy olyan szellemi kör, amely fő feladatai között a múlt feltárását, megőrzését fontosnak tartotta volna. És nem volt olyan személy sem, aki körül kikristályosodhatott egy hasonló gondolkodású csoport. Ilyenre lehetőséget az 1920-as években létrehozott reálgimnázium kínált, amellyel párhuzamosan egy új közigazgatási szervezet is kiépült. A várossá nyilvánítás megkövetelte, hogy olyan személyek vegyék kézbe a közigazgatás 10
