Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2017. Tanulmányok a 70 éves Praznovszky Mihály tiszteletére - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 40. (Salgótarján, 2017)

Irodalomtörténet - Kovács Annta: Globus

Nem is csámcsogással étkezek, mint hörcsög, kosztom kocsonyás: sas és sárkány körmök.

Tintát, tollat, festéket, ecsetet rontok, pusztítok, s a néma vásznat marcangolva kenem tarkára, cifrára: sárkányt kötözök a farkas farkára.

Sárkányok ásító fogsoros torkában, különös formában kábító álmokat rögzítve látok.

Halakat látok, madarak szállnak: az élet soha meg nem állhat. Gilisztát, gyíkot sodor a szél, mérges a kígyó, de mégis fél.

A világ sötétsége: önmagunk árnyéka; múlandó kezdet, változó béka.

Nevet a világ, gyűlöl az élet; rémít a tudat, nyüszítő végzet, repeszt a tudat csúszósán, bután: majd mi lesz ezután?

Balázs János a Pécskő dombon hosszú évtizedeken át élte sorstársai mindennapi életét, együtt velük, mint rögben porszem, de mégis idegenül, lelki, szellemi magányban.

Ebben a világban, költői önmeghatározása szerint, Ő volt a haszontalan, szegény, rongyos, élhetetlen vén remete, a sors leköpött üldözöttje. Egyszerű-szürke, semmi pont vagyok; egy lehanyatlott életű, elesett, nagyon szegény vénember, akit ismerősei mindig zártéletű bolondnak tartottak.

De mégis büszkén, szinte pátosszal viselte ezt a sorsot, annak tudatában, hogy a semmi pont valójában egy fénylő pont a sötétségben, egy csillag. A halhatatlanság, a remény, egy fényként sugárzó alkotó ember csillaga.

Művészi univerzumában ő a kozmikus ember, testrészei a kozmosz alkotóelemei. A cigánydombi különc a világmindenség teremtője, emberi képe:

286