Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2017. Tanulmányok a 70 éves Praznovszky Mihály tiszteletére - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 40. (Salgótarján, 2017)
Irodalomtörténet - Végh Károly: Irodalom és identitás – Egy irodalomtörténész – Czine Mihály – irodalomközelítése
A Czine-jelenség ekkor már országossá nőtt, mértékké, igazodási ponttá az alkotók és a valódi értékeket befogadni kívánók körében. Az irodalomtörténet művelői körében az egyik legfőbb „ellenzékinek” számított. Pedig soha nem az önmagáért való ellentmondás indulata munkált benne, hanem az értékekre, azok felmutatására és megvédésre koncentrált, hite és meggyőződése szerint. 1945 után Czine Mihály az első magyar irodalomtörténész, aki a hazánkból kivált kisebbségek irodalmát kutatni kezdte, és ezt az irodalmat az anyaország irodalmával szerves egésznek tartotta. Pályakezdése óta ezen munkálkodott, nem törődve azzal, hogy a nacionalizmus bélyegét sütik rá. A kisebbségi magyar irodalmakról az első áttekintő képet ő rajzolta meg. Különösen érzékenyen figyelt arra, hogy az irodalom és a sorsformáló történelem hogyan függ össze, hogyan alakítja egymást. Mi formálta, mi alakította a kisebbségi helyzeteket, magatartásformákat? Az egyén és a történelem kapcsolatáig hatolt, hogy összefüggő magyarázatokat tudjon adni. Tisztázó szándékkal teszi ezt, hogy lefejtse róluk a rátapadt előítéleteket. Ezért tudta észrevenni a környező nemzetek progresszív értelmiségének értékeit is, és azokat mindig hangoztatta. Nem a népek az egymás ellenségei, hanem a politika a politikának. Vizsgálódásaiban ezért nem érinti meg az előítélet, mert hatalmas tudásanyagra, a tényekre épített, és önálló véleményt alkotott. Ebben nem engedte magát befolyásolni. Az első, aki állandó jelenlétével szerezte meg tapasztalatait, személyes kapcsolatokat alakított ki az élő irodalommal, akik elfogadták őt, elismerték, becsülték munkáját. Herczeg János, Fábry Zoltán, Kós Károly, Dobos László, Sütő András, Farkas Árpád és szinte minden kortárs alkotó. Együtt vallották, hogy a magyar irodalom soha sem darabolható fel, egységes szellemi territórium az, jóllehet, hogy a határok, a különbözőképpen alakuló történelmi helyzetek, személyes sorsok sokféleképpen alakíthatják, formálhatják. „Az irodalom egy hagyományból táplálkozik. Ezer év közös tradíciója köt össze bennünket...” - vallotta. Szemléletében mindig meghatározó volt, hogy ezek az alkotók mennyire vállalják fel az őket küldő közösségek érdekeit, az irodalom, a személyes feladatvállalás mennyire kapcsolódik eggyé. Hitt abban, hogy az irodalomnak ott is, a határokon túl, életet, erköl- csiséget alakító erőnek kell lennie. Értelmét csak ennek látta. Ez azonban nem jelenthetett minőségi megalkuvást a művekben és azok megítélésében. A folyamatrajz mellett egyes életművekben különös szeretettel mélyedt el. Azokban, amelyekben az előbb említett értékeket vélte felfedezni. A más népekkel való együttélés tényét, egymásra való hatását mindenféleképpen figyelembe kell venni - vallotta. Tudatosan most egy olyan írást említek Czine irodalomközelítésének taglalásakor, amely talán kevésbé ismert. Solohov Csendes Donjáról írt 1975-ben. Úgy ír a könyvről, hogy szinte irodalomtörténészként alig szólal meg, mégis igen sokat tudhatunk meg Solohov művészetéről, olyan mélységeit a világnak, amelyhez Czine legbensőbb érzésein keresztül juthatunk el. Kivételes pillanat. Szinte csak vallomásszerűen kapcsolja össze a magyar parasztsorsot a doni parasztsorssal. Szavaiból szeretet sugárzik. A tanulmány már nem a regényről szól, színtiszta eszencia az irodalom küldetéséről, a népek küzdelmeiről, vágyairól, emberi közösségeiről. Azokról az érzelmekről, vágyakról és hitekről, amelyekről Czine az irodalom kapcsán mindig is szeretett volna írni. A világirodalmi élmény felerősíti a magyar sorsélményeket, szimbolikus magasságokba emelve az egyéni történéseket. Czine mint pedagógus iskolateremtő egyéniség volt. Pedagógiai gondolkodásmódját Ady, Móricz, Németh László, Illyés Gyula eszméi formálták. Akit magával ragadott mon232
