Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2017. Tanulmányok a 70 éves Praznovszky Mihály tiszteletére - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 40. (Salgótarján, 2017)
Irodalomtörténet - Fráter Zoltán: Táj, hagyomány, történet Krúdy két novellájában
mul a kövek mögül szűrődő zene, de ha legalább egyetlen vendég kíváncsi rá, ismét megszólal, és ez visszahozza a hűtleneket is. A közösséget láthatatlan erők játéka tartja ösz- sze, a jelenlét ugyanakkor létfeltétele a játék kialakulásának. A falak leomlásával és a cimbalom maradványainak elcipelésével kevesebb hagyomány és kevesebb álom lesz ezen a földön. Az elbeszélés ebben a szimbolikus olvasatban arra is inti olvasóját, hogy vannak önkéntelen, megmagyarázhatatlan dolgok, amelyek épp titokzatosságukkal kísérik végig életünket, és a rejtélyeket néha nem kell, nem is érdemes megfejteni, közösség nélkül azonban, még az alkalmi, kocsmai közösség nélkül is a játék lelke tűnik el, és csak a rozsdás cimbalom marad. A kezdeti nagy sikerek, a Szindbád-történetek, A vörös postakocsi, a Napraforgó, az Asszonyságok díja nagy korszaka és a húszas évekbeli újjászületés, az Álmoskönyv, a Hét bagoly, a Mohács „dércsípte remekei” után lassan rombolni kezdte az idő azt az életet is, melyet Krúdy élt, és amely Óbudán, méltatlan körülmények között fejeződött be, de ahol az élet hajótöröttjeként utolsó éveiben valamelyest otthonra talált. A maga módján, számos óbudai Szindbád-novellával, több újságtárcával és az Etel király kincse című regénnyel hálálta meg, hogy ez a nagy múltú városrész befogadta. Ennek a regénynek a szereplői Attila sírját akarják megtalálni. A vidékről felkerekedő kincskeresők vándorút- ja Krúdy életútjának két végpontját köti össze, a szülőföldet jelentő nyírségi tájtól az óbudai szőlőskertek környékéig. Az egyre magányosabb, egyre betegebb író csak dolgozni és aludni tért be áramtala- nított szobájába, ahol gyertyafény mellett körmölgette nemcsak novelláit és regényeit, hanem korának eseményeit élénken követő publicisztikáját is. Sovány vigasz, hogy két italos hely is akadt a környéken, ahol otthonra lelt. Napi, pontosabban esti, éjszakai vendége volt a lakásához közeli Kéhli vendéglőnek, s alkalmanként a szemközti Korona kávéházban is időzött, ahol a szájhagyomány szerint a pincérek mesterségesen provokált verekedéseket rendeztek tiszteletére. Gondolhatott-e, akár egy pillanatra is életének summázatára 1933 borongós tavaszán, visszavonhatatlanul közeledve május 12-ike halálos hajnalához? Gondolhatta-e, hogy szülővárosa négyszer is megkísérli majd hazahívni az örökkévalóságból, kiállítást építve, emlékszobát berendezve élete és életműve emlékének? 1958-ban a nyíregyházi múzeum régi épületében, 1963-ban az új általános iskolában, 1970-ben a Móricz Zsig- mond Színház emeleti helyiségében - s remélhette-e, hogy mindezen hősies kísérletek után 2016 októberétől bolyongó szelleme nyugalmat talál a Jósa András Múzeum barátságos termében? Krúdy sikeres író volt, de nem volt sikeres ember. Fiatalon jól élt, sok nőt hódított meg, sokat éjszakázott, sokat dolgozott, műveit több kiadásban is megjelentették. Legnépszerűbb könyve, A vörös postakocsi rendkívül gyorsan elfogyott, és a Szindbád- történetek után újabb olvasókat, rajongó híveket szerzett írásainak. Ekkoriban még jól fizették, sokat keresett, de sokat is költött. Nőkre, kártyára, lovakra, borra és borravalóra - lakbérre, villanyszámlára, egészségre kevesebbet. Adósságai miatt kellett a Margitszigetről szerényebb lakásba, Óbudára költöznie. Szerencse a szerencsétlen sorsban, hogy épp a hozzá oly közelálló kisvárosi környezetet, ahogy ő nevezte, az ódonságok városát jelölte ki lakhelyéül a Fővárosi Közmunkák Tanácsa, úgy látszik, a Hivatalnak mégiscsak volt valami kevés irodalmi érzéke. Ennek köszönhető, hogy olyan írások születtek Krúdy tollán, mint A királyné óbudai kovácsa, Az óbudai szépségkirálynő, az így élünk Óbudán, a Százesztendős emberek utcája és a Százesztendős emberek búcsúja, A vadevezős megtérése, Az óbudai karnagy. 208
