Balogh Zoltán – Fodor Miklós Zoltán (szerk.): Neograd 2016 - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 39. (Salgótarján, 2016)

Történelem - Várkonyi-Nickel Réka: Az Oral History módszertani lehetőségei és határai a kollektív traumák kutatásában

összefoglalva: egy velünk történt eseményt mindig utólagosan próbálunk értelmezni, így utólag dől el, hogy az élmény képes-e (élet) tapasztalattá válni, vagy nem - ez esetben nevezhetjük traumának azt, ami velünk történt. Ahhoz, hogy egy élmény tapasztalattá váljon, ismétlésre van szükség, hiszen magában az értelmezés folyamatában is megismétlődnek, kódolódnak, átíródnak a megtörténtek és jelentés adódik hozzájuk. Ebben az értelemben tehát az interjúzó fél segítségére lehet az interjúalanynak, hiszen az esemény hangos felidézése, értelmezése a tudat általi rendszerezést, „letisztázást” és elfogadást szolgálja, tehát elősegíti a tapasztalattá válást. Fontos szempont, hogy ne csak az interjúk forrásértékét tartsuk szem előtt, hanem azt is, hogy az interjút készítő néprajzkutató, történész vagy bármilyen tudományterületről érkező kutató egyben „szociális munkát” is végez, miközben - leginkább idős - emberek visszaemlékezéseit hallgatja meg, segít az átélt veszteségek feldolgozásában és ezt csak komoly elhivatottsággal és felelősségtudattal lehet végezni.

Az interjúhelyzet tehát jelentősen különbözik attól az állapottól, amikor a kutató leül az asztalhoz és a raktárból megkapott levéltári iratok fölé hajolva olvasni kezd. A közvetlen interakció, és az emberi kapcsolatokat alapvetően meghatározó tényezők, többek között a bizalom-bizalmatlanság, vagy a szimpátia-antipátia ugyanúgy hatnak az interjúalanyra, mint az interjú készítőjére. Az ismeretség kezdeti szakaszában az információk átadását alapvetően meghatározza az interjúalany és az interjú készítője közti életkorbeli, társadalmi vagy nemi különbség. A kapcsolat elmélyülésével ezek a különbségek jórészt veszítenek jelentőségükből, de mindvégig megmaradnak a háttérben. Gondoljunk csak saját magunkra és fordítsuk meg a szerepeket. Mit felelnénk váratlanul, ha a legjobb barátunk megkérdezné, hogy melyik volt életünk legnehezebb napja? Most képzeljük el, hogy ezt a kérdést egy tőlünk jóval idősebb, ismeretlen férfi kérdezi vagy egy tőlünk sokkal fiatalabb gimnazista lány, vagy egy középkorú szimpatikus pszichológus, esetleg egy első benyomásra antipatikus tévériporter? Egészen biztosan máshogy, más mélységekben és más oldalát kidomborítva mesélnénk el a történetet, esetleg teljesen más történetet mesélnénk. De az is elképzelhető, hogy nem válaszolnánk a kérdésre. Most egészítsük ki a szituációt azzal, hogy amikor megkérdezték, akkor éppen sütött a nap, megjött a fizetésünk és időnk is volt válaszolni, vagy éppen fáradtak voltunk, esett az eső, fájt a torkunk és el voltunk maradva a munkánkkal. Az interjúhelyzet, az interjúalany (és sokszor maga az interjúkészítő) élethelyzete mindig meghatározza magát az interjút.

Természetesen olyan problémák is adódhatnak, hogy az elmesélt történet szereplőit szolidaritásból nem kívánják megnevezni, vagy nem akarnak, esetleg valóban nem emlékeznek a pontos dátumokra. Mindezek hiányában nehéz az interjúk alapján rekonstruálni a történteket, ilyen esetben mindig az írott forrásokhoz kell fordulni. Hasonló problémákat ír le Tóth Eszter Zsófia 1956-ról szóló tanulmányában, illetve György Péter, aki egy egész könyvet szentelt a témának, amikor a traumát átélők egyáltalán nem emlékeznek rá vagy nem akarnak rá visszaemlékezni, hogy melyik esemény melyik napon történt.18

is yóth Eszter Zsófia: Munkások és munkásnők ’56-os megéléstörténetei, Múltunk 2006/4, 250-267. és GYÖRGY Péter: Néma hagyomány. Kollektív felejtés és a kései múltértelmezés. 1956 1989-ben. (A régmúlttól az örökségig.) Magvető, Budapest, 2000.

106