Balogh Zoltán – Fodor Miklós Zoltán (szerk.): Neograd 2016 - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 39. (Salgótarján, 2016)

Történelem - Várkonyi-Nickel Réka: Az Oral History módszertani lehetőségei és határai a kollektív traumák kutatásában

XXXIX. KÖTET A DORNYAY BÉLA MÚZEUM ÉVKÖNYVE NEOGRAD 2016 TÖRTÉNELEM

AZ ORAL HISTORY MÓDSZERTANI LEHETŐSÉGEI ÉS HATÁRAI A KOLLEKTÍV TRAUMÁK KUTATÁSÁBAN

VÁRKONYI-NICKEL RÉKA

MTA BTK Néprajztudományi Intézet, Budapest

Bár az Oral History kutatásokról számos remek tanulmány született már magyar történészek tollából1, és a módszer több évtizedre tekint vissza hazánkban is, használata mégis elenyésző a klasszikus, írott fonásfeltárással szemben. A történészek többsége mind a mai napig félve fordul a néprajz eszközeként ismert terepmunka és az interjúkészítés lehetősége felé. A félelemnek és bizonytalanságnak - véleményem szerint - több oka is lehet. Egyrészt ismeretlen terepre kalandoznak a történészek, amikor - szakmódszertani képzés hiányában - az alapoktól, autodidakta módon kell megtanulniuk az interjúkészítés fortélyait.2 Másrészről felmerül a kérdés, hogy az elkészített interjúk mennyiben tekinthetők a levéltári fonásokkal egyenrangú hiteles fonásoknak. Növelheti a bizonytalanságérzetet az inteijúhelyzet során felmerülő problémák lehetősége is. Az is tény, hogy az interjúalanyok szinte minden esetben szelektálják a mondandójukat az alapján, hogy az inteijúkészítő milyen nemű, életkorú, milyen tudással rendelkezik (véleményük szerint), avagy milyen társadalmi közegből érkezett, netán mit vár(hat) el tőlük? Felmerülhet bennünk az a kínos kérdés, hogy mit nem mondott el a történtekről beszélgetőpartnerünk és vajon miért nem mondta? Az interjúk közben beálló csend mindig nagy jelentőséggel bír. Van amikor feloldható és van, amikor nem. Etikai és morális szempontok szerint is mérlegelnie kell az interjúkészítőnek, hogy a csend feloldásán dolgozzon, vagy hagyja beszélgetőpartnerét visszavonulni az emlékeinek magányába, akár örökre elveszítve ezzel közös történelmünk egy szeletét.

Ahogy Tóth Eszter Zsófia megállapította, az Oral History módszertana komoly fejlődésen ment keresztül, hiszen amíg a hőskorában az interjúkészítők főleg arra törekedtek, hogy elmeséltessék az emberekkel a múltat, elsődleges, autentikus forrásként kezelve a hallottakat, addig napjainkban az interjút már nem mint leírást, hanem mint kulturális, társadalmi, pszichológiai konstrukciót értelmezzük.3 A módszer alkalmazói vállalták, hogy az egyes interjúalanyok által elbeszélt szubjektív történetek egymás mellett kezdtek élni, majd következő lépésként már nyelvileg is elemezték az interjúszövegeket, vizsgálva a megkérdezett személy nyelvhasználatát és nyelvi stílusát, vagy éppen azt, hogy milyen szerepe lehet a normáknak, az interjúalannyal szembeni elvárásoknak az interjúszövegek megkonstruálásában.4

1 A teljesség igénye nélkül lásd: KEMÉNYFI 2006, GYÁNI 2007, 2011, VÉRTESI 2004, FEJŐS 1996, TÓTH 2005, HORVÁTH 2011.

2 Módszertani szakirodalom például: KOVÁCS 2007.

3 TÓTH 2005. 80-81.

4 TÓTH 2005. 81.

102