Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2014-2015. R. Várkonyi Ágnes (1928-2014) emlékére - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 38. (Salgótarján, 2015)

Történeti ökológia - Judik Béla–Szepessyné Judik Dorottya: „Felbecsülhetetlen kincsük Salgó” – tájtörténeti vázlat a középkortól a 20. századig

A természeti környezet kiélése szempontjából legmeghatározóbb a mező- és erdő- gazdálkodás. Az elmúlt évszázadok eseményeit tekintve három elem kiemelése indokolt. Legfontosabb talán a művelési ág változásának alakulása. A 19. század természeti környezeti változásaira a mezőgazdasági terület lassú növekedése és az összefüggő erdőterületek feldarabolódásának megindulása a jellemző. Az intenzív erdei legeltetés gyakorlatára a Boszorkány-kőn lévő kivett (kopár) megjelenése jelzésértékkel bír (6. ábra).

7. ábra: Művelési ágak az 1867-68-as kataszteri térképen (szerk.: Bócsó A.)

Megállapítható továbbá, hogy a kiegyezés időszakát (7. ábra) az erdőterület rovására történő szántó- és gyepterület-növekedés jellemzi. Fordulópontot a szövetkezesítés és a nagyüzemi mezőgazdálkodás térhódítása jelenthetett. Az alacsony termőképességű, meredek, köves szántóterületek első lépésben gyep (legelő/kaszáló) művelési ágba kerültek, majd beerdősítették (8. ábra). Egyes esetekben szántókon is történt erdősítés. A korszak fafajpolitikájából következően a fenyőtelepítések élveztek elsőbbséget. A szövetkezetek gazdasági helyzetének romlása, illetve a rendszerváltozást követő földtulajdonrendezési folyamatok elhúzódása további szántóterület-csökkenést (ugarok megjelenése, öntelepült gyepek) és a gyepterületek jelentős mértékű cserjésedését és önerdősülését idézte elő (9. ábra). Az Európai Unió agrártámogatási rendszerének belépésekor a természetes folyamatokban jelentős változás állt be. A gazdálkodóknak érdekévé vált a szántók és gyepek gondozása, mely legalább évi egyszeri kaszálást vagy szárzúzást jelent, így tájképi értelemben a „gondozott” területek érzékelhetően megnőttek.

78