Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2014-2015. R. Várkonyi Ágnes (1928-2014) emlékére - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 38. (Salgótarján, 2015)
Történeti ökológia - Judik Béla–Szepessyné Judik Dorottya: „Felbecsülhetetlen kincsük Salgó” – tájtörténeti vázlat a középkortól a 20. századig
Két tényező is közrejátszott a faanyag nagyobb mérvű felhasználásában: a korszakban zajlott le a „hadügyi forradalom”, és a korabeli Európában „kis jégkorszak” uralkodott. A 16. század első harmadában a telek váltakozva nagyon melegek és nagyon hidegek voltak, a tavaszok időjárása a korszak felé hűvösebbé, a nyarak hűvösebbé és csapadékosabbá váltak. A 16. század középső harmadában a mezőgazdaság számára kedvezőbbé vált az időjárás: a meleg késő tavaszi és a meleg és száraz nyári hónapok, enyhe szeptemberek, hideg száraz telek lehetővé tették a művelt területek kiterjesztését a hegyvidéki területeken. A 16. század utolsó harmadától (1560-tól) a 17. század első harmadáig a kortársak megítélése szerint is kedvezőtlenné vált az időjárás. A hőmérséklet csökkent, igen rövid (1-2 hónap) esős nyár, korai ködös ősz, hosszú, tartósan kemény tél volt jellemző. A 17. század második harmadától a század végéig kimondottan a szárazság volt a jellemző.34 A hőmérséklet csökkenéséből az is következik, hogy a vármegyei közgyűlési jegyzőkönyvek igen sok bejegyzést tartalmaznak a várak folyamatos tűzifaellátására a környékbeli erdőkből, továbbá kiemelt fontosságúvá vált a települések határainak tisztázása a mezőgazdasági tevékenységek (szántók, legelők és az egyre jövedelmezőbbé váló sertéstenyésztés) szempontjából. A földesurak is fokozatosan felismerték az erdők értékes jellegét, jobbágyok számára a faizás erőteljes korlátozás alá került, a földesúr a községek határaiban lévő erdők egy részétől eltiltotta a jobbágyait. Ezekben a tilalmas erdőkben jobbágyoknak az épületfa vagy tűzifa kivágása nem volt lehetséges, vagy csak megfelelő díj ellenében történhetett. A jobbágyok számára a faizási jog a községhatár egy részében, az elő erdőben biztosított maradt. A vidéken nagyobb részt az erdőélés, kisebb részt a növénytermesztés és az állattenyésztés volt a jellemző. Az állattenyésztésen belül kiemelkedik - különösen tájtörténeti szempontból - a sertésmakkoltatás, továbbá a makkoltatás tiltása után a juhtenyésztés. A 17. századi összeírásokban a vidék mezőgazdasági tevékenységére számos adatot találunk. A17. század első felében, egy közelebbről meg nem határozható, ismeretlen zólyomi harmincados által végzett: „Extractus Aestimationis” szerint „Salgo allya”-n tövises, cserjés legelők vannak, szántók nincsenek, sem rétek, ezért nem lehet gazdálkodni. Makkoltatásra alkalmas erdő van, melyből jövedelem is származik.35 A nemesi közgyűlési jegyzőkönyvekben felbukkanó, a vidéken található települések egymás közötti vitái számos adatot nyújtanak a vidék tájtörténetéhez. Nógrád vármegye 1672. augusztus 16-án tartott közgyűlése előtt a Medves-vidékhez tartozó vecseklői jobbágyok panasza került terítékre: gróf Balassa Bálint 1672. július 19-től eltiltotta Vecseklő falu lakóit Róna, Bérc és Gortvafő nevű helyek használatától, holott a vecseklőiek ember- emlékezet óta használták azokat a szántóföldeket, és még most is ott vannak az őszi és tavaszi vetések.36 Az 1691. szeptember 24-én tartott vármegyei közgyűlés előtt Salgótarján és Somosújfalu között a „Havasbéreznek nevezett” hegyen túl, a „Vendéghi tó” mel34 RÁCZ 2001. 267-268. p. 35 MNL Regestrata UC 91:59. Az összeírásban „Salgo allya” mellett említik „Ponyi”-t, ami feltehetően a mai Ponyi puszta területre utal 36 JANCSÓ Éva: Nógrád vármegye nemesi közgyűlési jegyzőkönyveinek regesztái. 1670-1672; 1683- 1685. Salgótarján, 2012. Nógrád Megyei Levéltár. 125. p.. Ma Róna-bérc és Gortva-kő 68
