Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2014-2015. R. Várkonyi Ágnes (1928-2014) emlékére - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 38. (Salgótarján, 2015)
Történeti ökológia - Judik Béla–Szepessyné Judik Dorottya: „Felbecsülhetetlen kincsük Salgó” – tájtörténeti vázlat a középkortól a 20. századig
A vázrajz szerint a terület kiterjed a Medves pusztától - ahogy a salgói várhegyet is nevezik, a Nagy-Salgó (625,3 m) bazaltkúpjára és a Kis-Salgóra, vagy közismertebb nevén a Boszorkánykőre (571,4 m) - egészen a Tatár-árokig. Ha megnézzük a Karancs- Medves vidékét ábrázoló térképeket: szembeötlik a salgói vár központi fekvése. Alihoz, hogy a nevezett terület tájtörténetéről, az ember és a természet együttéléséről teljesebb képet kapjunk, a vizsgált tájat, tekintettel a különböző történeti korok változó történeti forrásadottságaira, esetenként ki kellett terjeszteni. A vidék természetföldrajzi adottságából adódóan a történeti ökológiai elemzés tárgya az erdőhasználat és ugyanezen a tájon később megjelenő bányaművelés hatásai lettek. Ebből adódóan a terület tájtörténeti vázlatának áttekintéséből nem zárható ki Magyarország erdőgazdálkodásának története, hiszen a központi erdőéléssel, erdőműveléssel kapcsolatos rendeletek, törvények hatottak a tájék erdőgazdálkodására. Az őskortól a középkor hajnaláig A salgói vár és környéke az igen kedvező természetföldrajzi adottságoknak - figyelembe véve a Zagyva forrásvidékét is - köszönhetően már az őskortól kezdve valameny- nyi történeti korban otthont adott az itt élőknek. A Pécskőn talált leletek szerint a vidék a neolit kortól lakott lehetett. A neolitikum embere a halászó, vadászó, gyűjtögető életmódból a termelő gazdálkodásba váltott át. Salgótarján környékén eddigi adatok szerint a Dunántúli Vonaldíszes Kerámia kultúrája telepedett meg elsőként. Az itt élők már hosszabb ideig tartózkodtak egy helyben, állandó telepek alakultak ki. A települést a termőtalaj kimerülése után elhagyták, új területre vándoroltak, majd bizonyos idő elteltével újra visszaköltöztek.5 Az újkőkor alatt a földművelésnek jobban kedvező éghajlatot felváltotta egy csapadékosabb, hűvösebb éghajlat. Az itt élőket az i. e. 2500 tájától a Péceli, vagy más néven a Bádeni kultúrához tartozó népcsoport váltotta fel.6 Ők elsősorban állattenyésztésből éltek, és döntően rézeszközöket használtak. Megjelenik az iga alkalmazása és az állati erővel vontatott kocsi. Rézkori települések nyomait tárták fel a Baglyaskőn, a Pécskő oldalában és a Pécskő-szik- lán.7 A rézeszközök készítéséhez szükség volt fára, azonban a rézeszközökkel még nem volt lehetséges a nagyobb mértékű fakitermelés. A rézkorszakot követően, a bronzkor elején megjelenő Makói kultúra után megjelent a Hatvani kultúra, amelynek csak töredékes emlékei lelhetők fel Salgótarjánban. A régészeti kutatások szerint a Hatvani kultúra népessége magaslati, árokkal és sánccal védett erődített telepeken lakhatott, pl. Salgótarján-Pécskőn. Itt már fejlett földművelésről és állattartásról találunk adatokat. A bronzkor végén jelent meg a Pilinyi és Kyatice kultúra jegyeit magán hordozó pásztorkodó népcsoport. A bronzkorban tovább nőtt a faigény, kellett a tűzifa a fémfeldolgozáshoz, az épületfa a lakóházak építéséhez, használati esz5 ZANDLER Krisztián: Salgótarján őskora. In: A város előtt. Nógrádi Tudománytár 2. Salgótarján, 2012. 22. p. (továbbiakban: ZANDLER 2012.) 6 Salgótarján történelmi kronológiája. I. Összeáll.: Dupák Gábor. Salgótarján, 1996. 9. p. (továbbiakban Salgótarján történelmi kronológiája, 1996) 7 ZANDLER 2012. 22. p. 63
