Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2014-2015. R. Várkonyi Ágnes (1928-2014) emlékére - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 38. (Salgótarján, 2015)
Művészettörténet - K. Peák Ildikó: „A Balaton a természet örömkönnye” (Egry József és a Balaton)
vánó alkotót támogatott kiállítási lehetőséggel.6 Egry munkássága 1909 és 1913 között a Művészház laza szerveződésű keretem belül zajlott. 1909-es, itteni kiállítása mellett Németországban, Berlinben és Drezdában mutatkozott be 1926-ban. Ismét itthon 1928- ban, 1930-ban és 1933-ban állított ki a Tamás Galériában, 1939-ben pedig az Ernst Múzeumban. Rendszeresen részt vett a Szinyei Társaság kiállításain és pesti tartózkodása idején látogatta a Gresham asztaltársaság összejöveteleit, annak 1935-ös megalakulása után. A Gresham-kör a harmincas években azt a szerepet töltötte be a főváros művészeti életében, mint a francia szellemi életben a híres irodalmi szalonok. Képviselőinek - a legismertebbek közülük, Egry mellett, Bernáth Aurél, Pátzay Pál - művészetét a szín sajátos, fénnyel telített, ragyogó árnyalatokban való megjelenítése jellemezte. 1930-ban Szicíliában, 1938-ban az olaszországi Nerviben járt Egry tanulmányúton. A mediterrán vidéken szerzett élmények elmélyítették sajátos festői stílusát, formanyelvét. 1924-től a KÚT (Képzőművészek Új Társasága) kiállításain mutatta be alkotásait, 1938-ban a csoportosulás elnökévé is választották. Bár Egry - ahogy a fentiekben láttuk - tagja volt művészeti szerveződéseknek, ez inkább időszakos és névleges volt, aktív tagsága elsősorban a rövid fővárosi tartózkodásokra korlátozódott (1930-tól a téli hónapokat Budapesten töltötte). Az ő világa a háborút követően elsősorban a Balaton volt és az is maradt haláláig. A nagyvárosi lét pezsgéséből való kivonulás - azon túl, hogy kitűnően megfelelt Egry meditativ habitusának - illeszkedett a világégést és a forradalmakat követő, az európai szellemi élet egészére jellemző indvidualizációhoz, a városi léttől a természethez való forduláshoz, az örök Árkádia kereséséhez. Ez a folyamat egyébként Magyarországon kifejezetten erős volt a vesztes háborút s a Tanácsköztársaságot követően, gondoljunk csak Derkovits Gyula idillikus, tájban zenélő és pihenő aktokat megörökítő Árkádia-kompozícióira, Uitz Béla tájképeire. Keszthelyen, majd 1928-tól Badacsonyban alakította ki tehát Egry sajátos, jellegzetes festői stílusát. Bár alkotásainak legfontosabb témája a táj volt, nem volt a szó klasszikus értelmében vett tájképfestő. A táj valóságos elemei csupán eszközül, lehetőségül szolgáltak a fények, színek ragyogásának, a végtelenség, a természet nagyságának megjelenítéséhez. „Van tárgyi és tárgy fölötti, elképzelt alkotás. Az utóbbi sokszor tárgyi kifejezésben is fölötte áll az előbbinek” - vallotta.7 Ezzel a gondolkodással Egry a Balaton művészi megjelenítésének történetében is új fejezetet nyitott, hiszen le kell szögeznünk, hogy távolról sem ő volt az első, aki a magyar tengert megfestette. Elődei, a 19. század és a századforduló festői - Ligeti, Telepy, Brodszky, Mészöly, majd Szinyei, Iványi-Grünwald - elsősorban a konkrét tájat, az idilli napsütötte vízpartot, a végtelen sima, vagy vihar korbácsolta víztükröt örökítették meg klasszicizáló, majd romantikus, később pedig realista felfogásban. Velük szemben Egry sosem a pillanatnyi látványt örökítette meg a kész művön, a benyomás csupán az alkotó gondolkodás, egy tágabb univerzum megjelenítésének kiindulópontja volt. A fent említett alkotók munkamódszerével így helyezte szembe saját alkotói metódusát: „a Balaton azoknak a festőknek, akik nem a belső életével foglalkoznak, csak külső tetszetős banalitását adja. A Balatonból nem lehet iskolát csinálni. Nem lehet hivatalos piktúrához idomítani: aki csak részleteiben ismeri a Balatont és nem egészében, az soha nem ismer6 LÁNCZ Sándor: Egry József, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1980., 129. o. 7 Egry breviárium, 64. o. 288
