Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2014-2015. R. Várkonyi Ágnes (1928-2014) emlékére - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 38. (Salgótarján, 2015)

Történeti ökológia - Prakfalvi Péter: A nógrádverőcei (Verőce) szénbányászat környezettörténeti összefüggései

2. Az ismeret megszerzésétől a bányászatig

2. 1. Az ismeret megszerzése a szénről

A „szenet”, mint éghető anyagot bizonyára már ősidők óta ismerjük. Villámcsapástól, szénkibúváson rakott tűztől lángot fogott, de a természetben gyakrabban előforduló öngyulladástól „füstölgő” szénre izzása, hőenergiája, „bűze” miatt biztosan felfigyeltek őseink. Ezek az érzékszervi jelenségek, tudjuk, még nem vezettek, vezethettek el annak felismeréséhez, hogy a földben égő anyag a fa helyett alkalmazható lenne a mindennapi életben. Ennek egyszerű oka az, hogy akkoriban még kimeríthetetlennek tűnt az embercsoportokat körülvevő erdőségek faanyaga. Azt sem tekinthetjük elhanyagolható dolognak, hogy a fa összegyűjtése, később kitermelése sokkal egyszerűbb lehetett, mint a földben elhelyezkedő szén kibányászása. A szén ismerete az adott kor fejlettebb kultúrájában nagyon korán megtörtént a Földön, de számunkra természetesen az a fontos, hogy ez információ mikor jutott el Magyarország területére. Nyilvánvalóan ez egy folyamat, aminek nem a pontos dátuma a lényeges, hanem inkább a történelmi időszak behatárolása és az azon belüli beilleszthetősége a fontos. Részleteiben nem vizsgálva az eseménysort megállapíthatjuk, hogy az 1550-es években már egy erdélyi sóbányában található szénről tesznek említést, de semmilyen utalás még nincsen a felhasználására vonatkozóan (ERDŐSI L. 1963. p. 133.). A következő adat 100 évvel későbbi, ami először tudósít a Besztercebánya és Körmöcbánya közötti szénről, de valamilyen oknál fogva veszélyesnek tartják, mivel „ártalmas ásványi szénként” írtak róla (IZSÓ I. 2014a. 74.), vagyis nincsenek még birtokában annak, hogy a szén hasznos anyag lehet. E néhány információból általánosítani még nem lehet, de vélhetően valamennyire azért tükrözi a szénhez való viszonyulását elődeinknek a vizsgált időszakban. Egy 1766-ban megjelent Pressburger Zeitung cikkben már a szén keletkezésére (igaz teljesen hibásan), valamint a hőleadó képességére („nagy lánggal... ég”) is tesznek utalást: „Az elégett föld négy öl- nyi hosszúságban, kettő szélességben és két lábnyi vastagságban kőszénné lett, amely tűzben nagy lánggal, de kénes szaggal ég” (DORNYAY B. 1937. p. 5.), ugyanakkor Verőcén már „Kő-szén bánya” volt.

Világviszonylatban az egyik legkorábbi ismeret a felhasználásról Marco Pólótól származik, aki a következőket írta az 1300-as években: „Kartaia egész földjén található egy fekete kő, amit a hegyekből ásnak, ahol erekben mutatkozik. Meggyújtva faszén módjára ég, a tüzet sokkal tovább tartja, mint a fa, úgyhogy egész éjjel s még reggel is égve találjuk. Ennek a fekete kőnek lángja nincs, gyújtásnál kissé fellobog és égés közben sok meleget áraszt. Az országban ugyan nincs fahiány, de a lakosság olyan nagyszámú, hogy a kályhákban és a fürdőkben ilyen kövekkel tüzelnek” (VADÁSZ E. 1952. p. 15-16.). Ugyanakkor Tichy József Menyhért volt az első, aki 1735-ben magyarországi (Késmárk környéki) szenet alkalmazott (IZSÓ I. 2014a. p. 87.).

Közvetlenül a verőcei szénbányászat kezdetét (1776) megelőző időszakra vonatkozó adatok jelzik, hogy egyre inkább tudatában vannak, legalábbis az uralkodói (kormányzati) szinten annak, hogy a fát szénnel kell helyettesíteni, mert erdőségeink nagymértékben fogynak (BÁN I. 1934. p. 8.). Ezért Máriái Terézia 1749-ben instrukciókat ad az újonnan kinevezett selmeci főkamaragróf részére: „a már régen ismert kőszenek mellé újakat kell keresni, és úgy kell megszervezni a termelést - ha másként nem megy, kényszerítve az illetékeseket - hogy a tűzgépekhez - a fa nélkülözhetetlensége miatt - kőszenet használhassanak. Ezt úgy kell megoldani, hogy általános szokássá váljék a kőszénnek fűtésre és kovácsszénként való alkalmazása” (IZSÓ I. 2014a. p. 90.).

18