Balogh Zoltán – Fodor Miklós Zoltán (szerk.): Neograd 2013 - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 37. (Salgótarján, 2014)
Néprajz - Molnár Ildikó: Hollókő gazdasági változásai az elmúlt másfél évszázadban, különös tekintettel a Világörökségi cím elnyerése utáni időszakban
A belterjes gazdálkodásnál (istállózó állattartás) jellemző, hogy a nagyobb anyagi és munkaerő ráfordítás mellett (takarmányozás) nagyobb anyagi haszon érhető el. Az is- tállós tartás lényege nem maga az épületben tartás, hanem a takarmányozás folyamatának megszervezése. Győrffy István ezt így írja le: „Ahol szűk a határ és kevés a legelő, a nép főleg földművelésből él s igavonó vagy tejelő jószágát rendszeresen istállón tartja, legfeljebb tarlón vagy ugaron legelteti. ”6 A falu gazdasági épületei jelen állapotukban is arra utalnak, - ahogy a múltban is - hogy a félszilaj tartást felváltotta a kézi tartás. Bent, az Ófalu területén nem találni olyan melléképületeket, mint az istálló, vagy a pajta. A felföldi építészetre jellemző háztípus és a telekbeépítések alapján elmondható, hogy az istállót gyakran építették a lakóház folytatásaként, vagy a lakóházzal szemközti oldalra. Hollókőn azonban ezekkel az építészeti megoldásokkal nem találkozunk. Az itteni gazdasági élet színtere az ún. pajtáskertben volt, amely az Ófalu határában állt. Ennek valamikori helyén ma az Újfalu utcái találhatóak. Szarvasmarhatartás A marhatartással kapcsolatos szavaink többsége török eredetű, így a kutatók úgy vélelmezik, hogy javarészt tőlük vettük át a marhatartás módszereit még jóval a honfoglalás előtti időkben. A magyar területek legismertebb fajtája a fehér szőrű „magyar szürke marha”, amely típus azonban a Felföld területén, azon belül Hollókőn az ára miatt nem volt népszerű fajta. Ez a marhatípus igen-igen drága volt, így az itteni gazdálkodók jellemzően a jóval olcsóbb: lengyel barna és a bajor tarka marhafajtákat tartották. Ezeket a közkedvelt fajtákat később felváltotta a közel 30 fajta nemesítéséből létrehozott magyar pirostarka. Ezek kisebb termetű, a tejükért tartott, kevésbé igázott állatok voltak. Hollókőn a 19. század végétől növekedett meg a haszonállatként tartott „magyartarkák” száma. Ennek hátterében az Alföldre járó summás hollókői parasztok „élelmessége” állt. Ők ugyan is „kifigyelték”, hogy az Alföldön nem kedvelik ezt a fajtát, mert ott jobbára a „szürkemarha” a kelendő. így sokkal olcsóbban meg tudták szerezni a tarkákat, amelyeket aztán hazahoztak, majd felhizlaltak, és később pedig a környező vásárokban jó áron továbbadták. Ez a folyamat nem csak a helybeli mezőgazdaság fellendülésére, hanem a falu egészének gazdaságára is kedvező hatással volt. Mivel a megnövekedett állatállomány több trágyát termelt, így a jobban trágyázott föld több takarmányt, gyümölcsöt, háztáji termést adott. A régi szarvasmarha takarmányozásra talált adatokból kitűnik, hogy a 19. században nem foglalkoztak külön az állatok takarmányozásával, télen szalmával etették, de az is előfordult, hogy a leszedett zsúptető maradékát dobták az állatoknak. (A fentieknek látszólag ellenmondó tartalom további kérdéseket vet fel.) A helyiek takarmánynövényként vörösherét (Trifolium pratense var. subnudum Witte) termeltek. Ez a növény köztudottan talajjavító hatású, a lucerna után a második legértékesebb pillangós virágú szálas takarmánynövény, amelyet Hollókőn a gyerekek is előszeretettel fogyasztottak. Az itteniek a marhát elsősorban a tejéért, valamint kevésbé jellemző módon igaerejéért is tartották Tartásuk fő oka azonban a felhizlalásuk utáni továbbértékesíthetőség 6 GYŐRFFY I. 1934. 114. 304