Balogh Zoltán – Fodor Miklós Zoltán (szerk.): Neograd 2013 - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 37. (Salgótarján, 2014)
Történelemtudomány - Balogh Zoltán: Mozaikok Salgóbánya történetéből
Társasági élet A bányaművelés zavartalan folytatása és fejlesztése állandó munkásgárda kialakítását igényelte. A munkások nemzetiségi összetétele miatt azonban ez nem ment köny- nyen. 1886-ban a Rimamurány Salgó-Tarjáni vasmű-részvénytársaság Salgói kőszénbányája az üzem munkásainak 3 nyelven: magyarul, szlovákul és németül adta tudomására az utasításokat. A salgói népiskolában pedig a tanulók jó része nem tudott magyarul. 1885-ben mintegy 320 munkás dolgozott, akik legnagyobb részt a társulat gyarmataiban találnak lakást. Az 1880-as évek közepére Salgóbányán kialakult egy soknyelvű kis bányászközösség, amelynek tagjai számára az igazgatóság egyenruhát rendelt, követve a monarchiái és a magyar bányavállalatok példáját. A bányász életmódot, a hagyományos életrendtől való eltérést, különállást díszruhájukkal is hangsúlyozó munkások számára az egyenruha a bányász hivatástudat kifejezése mellett a fegyelem megszilárdítására alkalmas eszköznek bizonyult. A közösség az egyenruha mellé az ünnepélyes alkalmakon történő kivonulásához egy kis zenekar fenntartását is kérte az igazgatóságtól. Az üzemvezető a közösség kis létszámára hivatkozva elegendőnek tartotta egy verkli rendelését. A bányászok a karácsonyi és a húsvéti ünnepeken. Szent István király napján és a bánya védőszentjeinek ünnepén nem dolgoztak. Ilyenkor díszruhában, zászlóik alatt, zenekaruk kísérete mellett vonultak ünnepelni. A védőszentek megünneplésében az idegen bányavidékekről jött külföldi bányamunkások játszottak szerepet. Vidékünkön a július 8-ra eső Prokop-napon és a december 4-re eső Borbála-napon tartottak munkaszünetet. Salgóbányán a Borbála-nap lett a bányászok ünnepe. A bányavállalatok bevezették a bányába való leszállás előtt a védőszenthez imádkozást. A felolvasóban összegyűlt bányászok a bánya védőszentje, Szent Borbála képe előtt mondták el az imát.7 A közösség tovább formálódott. A századforduló körül, 1898-ban már sikerült felállítani a bányász zenekart, sőt már munkásdalárda is működött, igaz még egyesületi alapszabályok nélkül. A bányász zenekar és a dalárda számára jelentős megmérettetésnek számított a salgói bányászközösség zászlószentelési ünnepélye, amelyen már nagyszámú közönség előtt léptek fel. A bányász hivatástudat, az összetartozás egyik legősibb, leghagyományosabb kifejezője volt a zászlószentelés. 1899. július 30-án „Salgó telep” bányászainak zászlószentelési ünnepélyére sok vidéki vendég érkezett, és nagyszámú ünneplő közönség vett rajta részt. A távolabbról és Salgótarjánból érkezett közönséget a fogaskerekű vasút vitte fel a salgói bányatelepre. A fél 10-kor indult második vonattal jött Kovács Nándor salgótarjáni prépost-plébános, a vidéki katolikus papsággal, a vonaton utazott dr. Pacséri Károly megyei tanfelügyelő is. Rajtuk kívül jöttek acélgyári tisztviselők, községi tisztviselők és magánosok családjaikkal. A vendégek megérkezését dynamit-lövések jelezték. Az ünnepély Jánk József bányafőnök parkjában zajlott és szentmisével kezdődött. Az istentisztelet alatt a salgói vegyes daloskor négy szólamú egyházi éneket adott elő, Rozsnyai Rozlozsnik János salgói tanító vezetésével. Az istentisztelet után szentelték fel a zászlót, s verték be a szokásos díszszögeket tartalmas hazafias mondások kíséretében. „Ezután a prépost mondott egy nagy stílű, lendületes, minden ízé7 Belitzky i. m. 3, 11. Szvircsek, 1990. 308-309. 176
